A Nagy Pókember Ranglista – Egy hálószövő karrierje

Így történt ez eme szerencsétlenséggel is (immáron kétszer), aki ezáltal a képregényfilmek világába bérletet váltott és ennek egyenesági következménye az, hogy szuperhős lett. Nem is akármilyen, hanem szuperagilis: azt is mondhatnám, hogy ha valakivel el lehet adni az abszurdnál is abszurdabb akrobatikus harci jeleneteket, akkor az Pókember. A rövidesen hazánkban is 5 részesre bővülő filmes pályafutásának okán összeszedtük és rangsoroltuk hát, hogy ezidáig milyen nonszensz, de parádés produkciókban láthattuk ezt a Parker gyereket a nagyvásznon.

4. Pókember 3 (Spider-Man 3, 2007)

Kezdjük a rangsort a Pókarc kalandjainak szégyenfoltjával: a történetet csak nyomokban, ám CGI-t orrvérzésig tartalmazó Pókember 3-mal. Ez, a jóformán minden képregényfilmet felülmúlóan kaotikus, az új karakterek számát illetően pedig már-már agyzsibbasztó harmadik installációja a Sam Raimi-érának olyan szinten lett fogyaszthatatlan, hogy az kiábrándító. Ugyanis az még hagyján is lenne, hogy a film majdhogynem minden képkockájára jut egy gonosz karakter, de közben még őket is felülmúló módon Tobey Maguire is az agyára megy a nézőknek. Utóbbi ekkorra, azaz 2007-re annyira elsajátította Peter Parker szerepét, hogy egyfelől volt pofája kihízni a pókos játszóruháját, másfelől meg átment egy igazi ripacsba. De nem is akármilyenbe: egy nyúlszájú ripacsba. Mondjuk ezt Raimi-ék cselesen meg is lovagolják ám a filmben azzal, hogy Parker a fekete genya hatására nekihipszteresedik és elkezd szuperlazán öltözködni, illetve kikezd mindenkivel… De hiába minden: ez a film egyszerűen menthetetlen. Homokember ide, Zöld Manó 2.0 oda, hogy a végtelenül elnagyolt és elhibázott Venom-ról már ne is beszéljek. Pedig Topher Grace szerintem jó választás volt. Ebben a Raimi-érának a végét jelentő felvonásban amit lehetett, elcsesztek, méghozzá azért, mert ugyebár az előző két film sikereinek hála durván emelni kellett a tétet mind látvány, mind karakterek terén. És lőn: végső soron mindez sikerült is.

3. Pókember (Spider-Man, 2002)

A harmadik helyezett nálam Sam Raimi alapműve, a képregényfilmek aranykorának hajnalát jelentő 2002-es Pókember lett. Ez még történetileg is és az akció mértékét tekintve is teljesen rendben volt. Sőt! Maguire sem volt még olyannyira elviselhetetlen, mint évekkel később. A bájos Kirsten Dunst is több játékidővel és jelentőséggel bírt még a vásznon, na és hát volt itt nekünk egy Willem Dafoe is (alias Norman Osborn), akinél tökéletesebb választást akkoriban el sem lehetett képzelni a szerepre. Ez a természetesen Pókarc eredettörténetét elmesélő alkotás, olykor persze kissé sajátos irányt vett (főként a képregényekhez képest), de hát Raimi-nak aztán igazán nem lehetett sohasem felróni azt, hogy nincs benne kreativitás. Avagy éppenséggel humorérzék. Mai szemmel nézve a film talán egyedüli gyengesége, a trükkök minőségében rejlik, mert hát ugye a 2000-es évek eleje az még bőven az a korszak volt, amikor egyből kitudtuk szúrni, hogy melyik a CGI-elem és melyik nem. Gondoljunk csak vissza a Zöld Manó légdeszkázós momentumaira: mostanság elnézve igencsak megmosolyogtatóak már azok az effektek… Mindazonáltal a film teljesen egyben volt és működött is, nem véletlen tehát, hogy általa sikerült megágyazni egyfelől a zsáner 21. századi felvirágoztatásának, na és persze a hálószövő filmes jövőjének is. Azért az a 10 év / 4 film nem egy rossz arány.

2. A Csodálatos Pókember (The Amazing Spider-Man, 2012)

Második lett az újabb bőrlehúzás a pókról, melynek kapcsán először is hadd szögezzem le: egy olyan nevű rendezőnél, mint Marc Webb, keresve sem találhattak volna jobbat, a hős hálószövő kalandjait rekord idő alatt reboot-olni készülő Columbia filmgyárnál. Mellesleg nemhogy új résszel, de új szériával jelentkezni röpke 5 évvel az utolsó Pókember-epizód után? Azért van ám bőr a képükön (a lehúzáshoz). Még úgy is, hogy a harmadik rész anno csúfos bukást eredményezett. A hab a tortán pedig az, hogy lényegében újraértelmezték az ugribugri falmászóvá váló srác eredet-történetét, effektíve 4 változtatással: elővették Pókarc alternatív szerkóját, eltörölték a hálószövő képességét és hálóvetőket adtak neki (hogy autentikusabb legyen), illetve Mary Jane Watson-t Gwen Stacy-re, míg a Zöld Manót a Gyíkcsávóra cserélték. És íme: kész is az új Pókember alapfilm, aki a változatosság kedvéért immáron „csudálatos” is, nemcsak úgy szimplán, mezeien Pókember. Bizony ám gyerekek, így működik a hollywoodi álomgyáros boszorkánykonyha! Ettől függetlenül tény és való, hogy A Csodálatos Pókember egy fokkal jobb lett, mint a 2002-es verzió. Ez elsősorban két változó faktornak lett köszönhető: az egyik az, hogy Andrew Garfield nagyságrendekkel megfelelőbb a szerepre, mint a kis Tóbiás volt, a másik pedig az, hogy 10 év alatt azért sokat fejlődött a technika. Ezáltal az új abszurd közelharcos jelenetek is ütősebbek lettek. Ez vitathatatlan.

1. Pókember 2 (Spider-Man 2, 2004)

A helyzet az, hogy a 2012-es reboot még a hangzatos csudálatossága és látványossága ellenére sincs sehol a Pókarc-filmek királyához: a Pókember 2-höz képest. Hogy miért? Nos, ennek kapásból 3 oka is van: először is, a 2004-es második felvonásnak saját története van, szemben a 2 évvel ezelőtti, javarészt az első Sam Raimi-művet másoló újráénál. Másodszor: überelni ennek a résznek azokat a már-már epikusan nonszensz harci szcénáit a hálószövő és aktuális ellenfele között, egyszerűen lehetetlen. Gondoljunk csak a két legzseniálisabbra: a sokemeletes épület falán és a vonaton lejátszódókra! Végezetül harmadszor, megkaptuk Parker nem csupán filmes, de képregényes karrierjének is talán legfrankóbb gonosz karakterét: Dr. Octopus-t (alias Oki-dokit), akinek megformálására a kiváló karakterszínészt, Alfred Molina-t sikerült Raimi-éknak megnyerniük. Ő a tőle telhető legnagyobb alázattal közelítette meg a figurát, mely utóbb meg is látszik a játékán. Itt és most érdemes megjegyezni, hogy Pókember ellenfeleinek mindenkori közös nevezője az, hogy eredendően nem elvetemültek, hanem utóbb a körülmények áldozatai lesznek és így „gonoszulnak meg”. Ebből a szempontból is Dr. Octavius a legprominensebb, hiszen Ő a filmben is alapvetően egy jó ember, akit később megvezetnek és a csápjaik köré csavarnak, azok a sunyi karok a hátán. Mindezek kapcsán Molina remekül ragadta meg a karakter tragikus mivoltát és ez az, amivel Octopus-t a többiek felé emelte. Ennélfogva a Pókember 2 sztorija is simán verte az összes többiét.

Az eddigi Pókember-filmek minőségi versenyét tehát a második installáció nyerte. A kérdés természetesen adott: letudja-e majd taszítani A Csodálatos Pókember 2 az uralkodó alkotást a trónjáról, az új széria első ízben teljesen önállóan összerakott történetével, illetve a maga, a Pókember 3-éhoz hasonlatos ellenlábas-dömpingjével? Netán épp ellenkezőleg: ugyanúgy elvérzik majd a temérdek karakter és a mindent elsöprő effektvihar terhe alatt, mint a 2007-es elődje? Május 1-től meglátjuk.