A holnap határa – Et resurrexit infinitus die…

Az elmúlt években Tom Cruise számos olyan alkotásban szerepelt, amit a közönség sohasem tudott egyöntetű örömmel vagy haraggal fogadni. Ez a hullám nagyjából a Valkűrnél kezdődött és az Oblivionig biztosan tart. Én azok táborát erősítem, akik bevallottan egyáltalán nincsenek oda a színészért, de azért vallásos gyűlöletet sem éreznek iránta. Egy biztos, az Esőember óta én sem tudtam egyebet felsorolni a „Tom Cruise jó filmjei” listára. A holnap határa azonban meglepett.

Mi kell ahhoz, hogy azt mondjuk egy filmre: „Na ez egy Tom Cruise fillm!” Semmi. Soha nem jellemezte őt egyedi játék, csak rá jellemző nézés vagy hanghordozás, nem ismerünk tőle nagymonológot, kismonológot. Tom Cruise-t mindig aszerint fogadják, hogy éppen milyen filmben játszik. Ha a film jó, ő is jó, ha a film retek, akkor Tom is vele bűzlik (lásd a Világok harcát és a Feledést), és nincs ez máshogy új filmjében, A holnap határában sem. Ezúttal viszont  a reteknek friss zamatos, kellemes illata van.

A filmnek a japán Szakurazaka Hirosi azonos című regénye szolgál alapul, amely klasszikus sci-fi toposszal indít: a Földet valami rosszindulatú idegen faj (a továbbiakban: neonpolip) le akarja  igázni. (És a toposz eddig tartott!) Adott egy gyáva, a katonaság marketing sikeréért (és a film marketingjéért is) felelős, viszonylag magas pozícióban (őrnagy) lévő ember (Tom Cruise), akit ki akarnak küldeni a harcmezőre filmezni, ő viszont ettől elhatárolódik, ezért dezertőrnek nyilvánítják és besorozzák közlegénynek. Majd a rövid és sikertelen felkészítési aktus után jól lelézerezi (rakétázza, megöli, megbántja) egy neonpolip akit cserébe ő is jól legépfegyverez. Annyira, hogy az ingje és a menő exoskeletonja is neonpolip-véres lesz. Majd Tom Cruise újra felébred mint besorozás előtt álló dezertőr katona. Időhurokba kerül.

A trailer egészen sokat elárul az egész filmről, viszont azt már nem, hogy én, aki magamat egy undorító sznobnak tartom a geek-filmek terén – valójában annyi az elvárásom, legyen a film logikus, bármit is állít –, kifejezetten jól szórakoztam rajta, és még azt is megkockáztatom, hogy Hollywood végre kezd rájönni, lehet a limonádé-filmeket jól is elkészíteni. Mert ez a film egy egyedi ízesítésű retkes limonádé.

Az időhurkos filmeknél nagyon jó humorforrás ha a főhős előre lát dolgokat, viszont nem sokszor tart ki sokáig. A holnap határa olyan pofátlanul de stílusosan használja ezt az eszközt, hogy a film első 20-30 percében simán megoldanak ezzel mindent. A folytonos humorizálás mellett megismerjük a Föld álláspontját az idegenekkel szemben (ki kell őket írtani), Tom Cruise szerencsétlenkedésén keresztül pedig egy rakás elég közepes de fogyasztható mellékszereplőt. Cage őrnagyot (mivel így hívják Tom-ot, de maradjunk szerintem a Tom Cruise-nál mert a karakter nevére úgysem fogunk emlékezni) besorozzák a J-egységbe, ahol a legtökösebb, leglazább, neonpolip-robbantgató arcok vannak. A harctéren meghal, de előtte még felfigyel a szexi és halálos Full Metal Bitch-re, Emily Bluntra (Rita „Magaskatonaipozíció”-ra).

Néhány meghalás után Tom és Emily rájönnek, hogy Tom időhurokba került, de nem baj, mi több, tök jó, mert megnyerhetik a háborút, ha ügyesek. Full Metal Bitch is átesett hasonlón, csak ő egy alkalommal túl sok vért veszített, így kiment belőle az idegen neonpolipok vére, ezért már nincsen időhurokban… SOHA! Ezért Tom Cruise-nak kell megmentenie (már megint) a világot.

Magyarán: minden halál után Tom egy kicsit okosabb lesz az exoskeleton használatában, a lőfegyverek és a harctéri karatélyozás terén is. Tulajdonképpen kicsit olyan ez, mintha egy számítógépes játékban a boss-fight előtt 30-szor elmentenéd a játékot, hogy amikor majd le kell győzni a lehető legrosszabb dolgot ami egy lövöldözős játék legvégén vár rád, akkor már mindent tudj ahhoz, hogy sikerüljön.

Tom és Emily viszonya nagyon sokáig pusztán szakmai (világmegmentés) alapú de mivel a film Hoolywoodból származik, sajnos a legközhelyesebb helyen elcsattan egy csók, ami egyáltalán nem hiányzik. Remek montázsokat láthatunk azonban a különböző elméletek gyártásáról amivel majd jól megnyerik a háborút. Izgalmas neonpolip vs. exoskeletonos emberek csatát láthatunk, szemkápráztató robbanásokkal és sok-sok gyors idegent.

Nagy erénye a filmnek, hogy Európában játszódik, azon belül is elsősorban Angliában és Franciaországban (megidézve a normandiai partraszállást). Szeretem azt a District 9-os felfogást, miszerint egyszer az élet bölcsőjébe is beleszarhatnak az idegenek, nem csak a nagy Amerikába. (Fun fact a nemzeti érzelműeknek: az egyik snitten Tom egy nagy  leigázott területeket ábrázoló térkép mellett áll, amin látszik, hogy Magyarország /alig pár centire legalább 50 másodpercig/ bizony jól le van nyomva az idegenek által.)

Kezdetben Emily vezeti Tomot, de a film szinte észrevétlenül átvált egy időre Emily nézőpontjába, ahonnan semmit sem lehet látni, hiszen addigra Tom úgy hal meg és éled újjá, hogy néha csak bizonyos dialógrészletekből jövünk rá, hogy a nap újraindult. Jó találmány, hogy míg kezdetben az ügyetlen katonával megyünk, ő lehagy minket és belehelyezkedünk a metál-lady tudatlan nézőpontjába.

Viszont! Sajnos képtelen vagyok elhinni, hogy egy dezertőr katona alig néhány óra alatt képes rávenni egy komplett katonai rajt, hogy ő időhurokba került és ha rá hallgatnak akkor minden király lesz. Lehet, hogy én voltam figyelmetlen de lécci, árulja el valaki: mit akarnak már megint tőlünk ezek az idegen lények? És hát a legnagyobb kérdést majd esetleg a podcastben meghallgathatjátok: de annyit elárulok, hogy alapvetően kérdőjelezi meg az egész film nagyjából egységes logikáját. Utolsó: miért kell minden idegengyilkolós filmnek logikátlanul happy end-del végződnie?

A holnap határa egy kiváló limonádé mozi, amire tuti beültetném anyukámat, aki szerintem szereti Tom Cruise-t, és közben még jól is érezheti magát, mert ez a film semmi mélyebb dolgot nem nyújt a szórakozáson túl. Van ugyan néhány logikai bukfenc benne, de közben annyira működik a különböző konspirációs elméletek gyártása arról, hogyan kell megnyerni a háborút ha végtelen számú esélyünk van újraélni az elmúlt 24 óránkat (vagy mégsem? – muhahaha), hogy minden különösebb gond nélkül válik A holnap határa egy kifejezetten szórakoztató sci-fi-akciófilmmé. Hadd búcsúzzam József Attila soraival Hobo feldolgozásában, soha ne felejtsetek el: Ülni, állni, ölni, halni.