Világok harca – A marslakók már a pincében vannak

Az H.G. Wellstől eredő, ’az idegenek jól átgondolt terv alapján megtámadják a Földet’ című, mára már klasszikus tézis 2005-ös, Spielberg-féle mozgóképes átirata lényegében egy Ray Ferrier nevű önző senkiháziról szól, akinek épp akkor maradnak a nyakán a kölykei, amikor világszerte beüt a krach. Ez az amúgy megnyerő módon hanyag és mihaszna alak Ferrier (Tom Cruise), az invázió kitörését követően kénytelenné válik ezúttal nem csupán önmagáról, de a fiáról és a lányáról is gondoskodni, ezalatt pedig azt értjük, hogy jobbára az életben maradásukért menekülni. Ebben az egész koncepcióban két dolog akad, ami valóban érdekes és kiemelendő: az egyik a megközelítés (magyarán a támadásos események megélése a család szempontjából), valamint Ray figurája, akit ’Maverick’ egyenesen meglepő hitelességgel alakít.

Általánosságban elmondható, hogy Tom Cruise színészi pályafutására jellemzőek az olyan karakterek, melyek során gyakorlatilag önmagát játssza (ezt nevezzük Maverick-faktornak), megspékelve olykor egy kis hősködéssel, avagy romantikus bohóckodással. Számtalan ilyen filmje akad, sajnos főként a karrierje második feléből, azaz a 2000-es Mission: Impossible 2-től számítva, mikor is immáron hollywoodi szupersztárként elkezdett önismétlővé válni (akárcsak a kölcsönösen sosem szívlelt pajtása: Brad Pitt). A megannyi Ethan Hunt-ozás (értsd: M:I-filmek) és a hasonló kaliberű, nem túl összetett, legfeljebb csak olykor kevesebb lövöldözést és ugrándozást megkövetelő szerepek közepette (pl.: Valkűr, Trópusi vihar), a múlt évtized idusán egyszer csak jött ez a váratlanul jó performansz Cruise-tól, aki a Világok harcával mintha hirtelen meghazudtolta volna önmagát.

Ugyanis a filmet szinte a vállán vivő Tom, ezúttal olyannyira flottul és hitelesen hozza újfent önmagát, hogy azzal már-már a tényleges színjátszás illúzióját kelti. Tudniillik Ferrier alakja távolról sem egy hőstípus (de nem is hősszerelmes), sőt mi több: egy echte antihős, akinek az események beindulását követően a legfőbb motivációjává a gyermekei és saját maga túlélése válik. Eme mozgatóelem és az erre épülő koncepció hatására ’Maverick’ ezúttal olyan módon „kénytelen” megformálni karakterét, mely amúgy nem jellemző a filmográfiájára; azaz erőltetett akciószcénák és kaszkadőrmutatványok, illetve romantikus idétlenkedések nélkül. Végeredményben pedig elkönyvelhető, hogy Cruise igencsak megállja a helyét, hiszen ebben a filmben képes még némi hiteles drámát is implantálni az alakításába, továbbá a nála kötelező körítést jelentő mókázás és nárcisztikus megnyilvánulások is valóban humorosak, nem pedig bosszantóak. Márpedig mindez nagy szó egy olyan hírességtől, aki effektíve azért minősül máris egy élő legendának, mert ugyanazt a 4-5 arcát alkalmazza minden egyes filmjében. Szóval ha valamit, akkor ezt bizony jól csinálta Cruise, persze sanszos, hogy azért mert egyenesen rá írták Ferrier figuráját. Ellenben megkockáztatom, hogy ez az egyik legemlékezetesebb szerepe, a Jerry Maguire-ben nyújtott utolsó valódi alakítása óta.

Természetesen a Világok harca azért messze nem egy monodráma, sőt! Ott van még a „főhős” mellett a fiát Robbie-t alakító Justin Chatwin, továbbá a lányát Rachel-t megformáló Dakota Fanning, akik ugyancsak elég hitelesek a maguk nemében, különös tekintettel az utóbbira. Mindazonáltal a filmet nem ők és nem is a tréfásan őrült Tim Robbins, hanem ’Maverick’ és azok a szemtelenül kecsesen élve gyors-hamvasztó tripodok adják el, melyek impozáns küllemükkel, öblösen visszhangozó hajókürtölésükkel, illetve a művészien vértelen tömeggyilkolásukkal (a korhatár besorolás miatt), kifejezetten jól sikerült marslakó-gépezetek lettek. Nem hiába: Spielberg bizony tudta, hogy miként is kell egy 21. századi holokausztfilmet forgatni úgy, hogy abban egy szem vércsepp se legyen. Speciel a lezuhant repülő roncsáért, mely körül egy hulla nem sok, annyi nem akadt, valamelyik gálán akár még egy  „A korhatár-kategória legjobbja” különdíj is járhatott volna neki.