A majmok bolygója: Lázadás – Harmadik nekifutásra

A viszonylagos ismeretlenségből kilépő Rupert Wyatt (Menekülők, 2008), majmos filmjével elkövette a „Veni, vidi, vici” szállóige mesterhármasát, azáltal, hogy röpke 93 millió zöldhasúból megrendezte ezt a hosszú távon szemlátomást aranytojást tojó tyúkot, azaz a mínusz 3. majmos filmet. Mondom ezt azért, mert az új „első rész” a 3 év alatt már összvissz 481 milliót fialt. A rendezés mellett szkriptírói, produceri és operatőri tevékenységeket is elkövető Wyatt mint a szuperprodukciók világába szűzként érkező, természetesen nem vállalt mindent, „csupán” a rendezést. A sztorit a Rick Jaffa – Amanda Silver páros alkotta meg, a 21. századra jellemző tudományos fejlődésének és a határok feszegetésének kérdéseit kraftosan szem előtt tartva. Már a Lázadás kiinduló pontja is egy konstans aktualitással, az Alzheimer-kór gyógyításának problematikájával foglalkozik. Ennek központi figurája Will Rodman (James Franco), aki a Gen Sys nevű biotechnológiai kutatóintézet tudósa és elsősorban az apjai miatti érintettségéből adódóan a betegség ellenszerét kutatja. Az álatala kifejlesztett ALZ-112 kódjelű szérumot aztán (természetesen) csimpánzokon tesztelik, kisebb-nagyobb sikerrel, már ami az agyfunkciók megnövekedését illeti. A szer új kapcsolatokat épít az agysejtek között, így megnöveli az alany intelligenciáját. A  majmok közül egy ugyanakkor kimagaslóan jól teljesíti a feladatokat: ő Csillagszemű. Egyszer viszont beüt a krach és az állat hirtelen rendkívül agresszívvá válik, mindenfelé tör-zúz a laborban, így a vezetőség elrendeli nemcsak az övét, de az összes tesztállat elaltatását… Kiderül azonban, hogy Csillagszeműt valószínűleg vemhesen foghatták be a dzsungelben és a ketrecében suttyomban megellette kicsinyét. Az ifjú Will, hogy megkíméljék az állatot, hazaviszi magával a kölyköt. Csakhogy aztán rövidesen rájön, hogy a kis Caesar bizony örökölte az anyja „éles eszét”.

Ezzel el is érkeztünk a cselekmény tényleges főszereplőjéhez, Caesar-hoz, aki habár valójában nem létezik, mégis egy kiváló színész, név szerint az angol Andy Serkis kelti életre. Serkis, ez a meg nem értett és el nem ismert zseni, gyakorlatilag az új évezred hollywoodi „filmművészetében” egyre nagyobb teret nyerő és egyre szignifikánsabbá váló, ún. motion capture technikával kreált karakterek koronázatlan királya. A kereken 50 éves aktor mindezidáig olyan mesteri alakításokkal tette le a névjegyét, mint Gollum és a Boszorkánykirály hangja a Gyűrűk Urákban, a címszereplő óriásgorilla a King Kongban, Haddock kapitány a Tintin kalandjaiban, valamint számos animációs film figuráját szólaltatta már meg. Mindemellett természetesen párszor azért a maga hús-vér valójában is láthatta őt a nagyközönség, példának okáért mint Smeagol és Tintás ugyancsak a Gyűrűk Urában és a King Kongban, mint Alley a Tökéletes Trükkben, avagy éppenséggel mint Kaprikornusz a Tintaszívben. Konklúzió: Peter Jackson-nal szinte össze vannak nőve. Ugyanakkor már ezen ismertebb szerepei is Serkis sokoldalúságát mutatják, melynek ellenére őt és a hozzá hasonlóan elsősorban motion capture alakításokkal foglalkozó színészeket még mindig nem ismerik el igazán… Pontosabban egyáltalán nem. Hiszen kapásból ékes példája mindennek az új A majmok bolygója-franchise, melynek egyértelműen az alfája és ómegája Serkis és az Ő Caesar-ja, ennek ellenére még csak a nevét sem tűntetik fel sem a trailer-ekben, sem a filmek marketing kampányában. Sőt, még csak a végefőcímnek a szereplőket taglaló részében sem foglal el előkelő helyet, sem a Lázadás, sem az új, a Forradalom esetében sem. Ez pediglen manapság már több mint nem fair.

Ugyanis ha belegondolunk, nem semmi munka van ám egy ilyen motion capture-rel életre hívott karakterben, sem a számítógépes utómunkálatok, de főként nem az eljátszásának tekintetében. Tisztázzuk hát, hogy miről is van szó: „A motion capture, magyarul digitális mozgásrögzítés (gyakran csak mocap) egy olyan eljárás, melynek során mozgást rögzítenek, majd azt egy digitális modellre ültetik át. A technikát Skóciában dolgozták ki. A motion capture-t főként a szórakoztatóipar, az orvostudomány, a sport és a hadsereg alkalmazza. A filmgyártásban az előadó mozgása kerül rögzítésre, majd a felvett adatokat a digitális karakter animálására használják. A testen kívül az arcon és az ujjakon elhelyezett érzékelők segítségével a színész teljes előadása, valamint arckifejezései is rögzíthetők. A motion capture során egy vagy több előadó mozgását nagy sebességgel rögzítik. Az így nyert adatokat egy 3 dimenziós modellre tükrözik, így a digitális karakter ugyanazokat a mozgásokat végzi, mint az élő színész.” (köszönjük néked, ó Wikipédia!). Az alkotásnál maradva, Serkis-nek Caesar-rá átlényegülve tehát nem egyszerűen egy intelligenssé váló majmot kell hitelesen megformálnia, de közben szüntelenül interakcióba kerül a körülötte dolgozó többi színésszel (akik persze normál humánokat alakítanak), méghozzá mindezt úgy, hogy a rá aggatott speciális hacukájában és egyéb kiegészítőkben mégcsak távolról sem hasonlít egy csimpánzra. Ellenben egy háborodottra, már határozottan. Egy szó mint száz: igazi színészi kihívást jelent ez az ágazat, ezért itt és most indítványozom, hogy képzeletben mindenki süvegelje meg Andy Serkis-t a munkásságáért, mert ha valaki, akkor ő aztán ténylegesen megérdemli.

Persze a film nem kizárólag Serkis-ből és az ő Caesar-jából áll, hiszen az évek során kiváló színésszé avanzsált Franco-val az élen igencsak színvonalas szereplőgárdát hoztak össze az alkotók a darabban. Az állatorvosból barátnőjévé avanzsáló Caroline Aranha (Freida Pinto), a Will alzheimeres apját, Charles-t egészen döbbenetes hitelességgel hozó John Lithgow, illetve az állatmenhely gonosz góréját, John Landon-t játszó Brian Cox is mind-mind abszolúte remek választásnak bizonyultak. A cselekmény, habár nem alakul valami rettentő furfangosan, de még így is élményszámba megy: a nézőt az első pillanatától rabul ejti a maga ideges hangulatával. A már taglalt történéseken túl úgy alakul a sztori, hogy Caesar 5 évesre cseperedve egy szép napon leharapja a goromba szomszéd egyik ujját, miután azt zaklatni látja az akkorra már szinte teljesen felépült Charles-t és ezért utóbb elveszik őt Will-éktől és arra a bizonyos csúnya menhelyre zárják. Onnan aztán Caesar a sok inzultus hatására megszökik és Will-éktől lenyúlva az „okosító szérumot” a többi majom-barátait is elgázosítja a cuccal (mert az bizony légnemű), hogy azok hozzá hasonlatosan intelligenssé váljanak. Végül az állatok vezérévé válva kiszabadítja mind a menhelyen, mind a laboratóriumban, de még az állatkertben raboskodó emberszabásúakat is, hogy ezáltal kezdetét vegye ama, a magyar címbe is beleszőtt lázadás.

A fentiekből is kiviláglik, hogy az összetettség valóban nem jellemző erre a roppantmód lineáris történetre, azonban a varázsa nem is a milyenjében, hanem a mikéntjében rejlik. Az általam már vázolt, egy színvonalas blockbuster-t példázó, kivétel nélkül első osztályú alakítások mellett az atmoszféra és a CGI alkalmazása még azok a faktorok, amelyek emlékezetessé teszik a filmet. Utóbbi kapcsán némiképp ellentmondás lehet, hogy az egyes, nagyobb tömegeket (értsd: egynél több állatot) ábrázoló szcénák esetében a nyilvánvalóan mesterséges elemek itt-ott kissé „kilógnak a képből” (vagyis jobban látszik rajtuk, hogy utómunkával készültek). Ellenben a mérvadóbbak, azaz például a motion capture nyomán generált közelik Caesar-ról és az ő megnyilvánulásairól, egyszerre dícsérik újfent Serkis-t és a Peter Jackson-alapította Weta Digital (ugyancsak A Gyűrűk Ura-filmek, King Kong, Avatar) szakembereit is. Összességében A majmok bolygója: Lázadás egy meglepően jól sikerült prequel-nek tekinthető és ez elsősorban annak köszönhető, hogy remekül ágyaz meg egyszerre az immron 46 éves alapfilmnek, na meg persze önnönmaga nyilvánvaló folytatásának. Utóbbi ím idén, 3 évvel később meg is érkezik a mozikba és hogy valóban olyan átütő erejű lesz-e, mint amilyennek az előzetesei alapján ígérkezik, azt 07.17-től megtudhatjuk. Addig is, dícsértessék Andy Serkis, a mocap császára, jobban mondva: Ave Caesar!