Ultimate kibeszélő #4: Mutánsok a fedélzeten!

Mark Millar nem különösebben erőltette meg magát az X-Men újvilági átértelmezésekor. Majd három éven keresztül tartó történetfolyama korrekt iparosmunka, amiben minden hónapra jutott egy kis akció és egy kis intrika, de összességében elég felejthető számokról beszélünk.

Millar Magnetóra és Rozsomákra fűzte fel a maga kis világát, miközben sorban követték egymást a klasszikus univerzumból már ismerős újabb és újabb X-Men tagok, illetve ellenségek. Nem kertelt sokat, és már az első számban belecsapott a lecsóba: ekkorra már olyannyira elfajultak a mutáns-ember kapcsolatok, hogy Amerika szerte Őrrobotok pásztáznak titkos mutáns terroristák után kutatva. Millar sosem volt az a finomkodó típus, így a politikai felhangot nem nehéz kivenni, terrorista elhárításról/megelőzésről beszélünk, mutáns paranoiáról, fegyverlobbiról, miközben sosem mulasztjuk el nevén nevezni az elnököt. A baj mindezzel csupán az, hogy Millar elég egyszerűen kezeli a feleket, egy többnyire fekete-fehér világot mutat be, és csak nagyon ritkán sikerül árnyalt képet festeni az egyes szereplőkről. Éppen ezért az UXM elsősorban a kisebbeknek okozhat nagyobb örömet, de akkor meg minek az a sok politikai áthallás?

Magnetót első körben egy sunyi terroristának ismerjük meg, aki miközben arról papol, hogy nem leli örömét a gyilkolásban, gátlástalanul mészárol le mindenkit (beleértve akár az őt kiszabadító gorillaszerű mutánst is), akit nálánál alacsonyrendűbbnek gondol. A legelső számban ez még nem annyira nyilvánvaló, hisz Magneto merényletei csupán válaszként érkeznek a kormány diszkriminatív intézkedéseire, később azonban egyre világosabbá válik, hogy Magneto súlyos kisebbségi komplexussal küzd.

Ahogy azt az egyik magyar füzetben a szerkesztő is megjegyzi, Millarnak voltak érdekes logikai húzásai, az első ilyen az, amikor a mágnesesség ura a fémkarmokkal vagdalózó Rozsomák által leli vesztét. Az ezek után következő történetek mintha inkább csak időhúzás céljából születtek volna, Millar pedig el is árulja nekünk, hogy az X-Men legnagyobb nemezisét ezért nem ölte meg rögtön az első történetben, egyúttal gyakorta lebegteti annak esetleges visszatérését is. Ez végül a 7 részesre nyújtott Return of the King során be is következik, és Magneto rögvest nekilát a világ elpusztításának. Megállításának ismét egy érdekes módját ismerhetjük meg, ezúttal a fémtestű Kolosszus üti ki a nyeregből. Nyilván van ebben némi szimbolika, de engem nem fogott meg, a logikát nehéz felülírni. A zavaros politikai csatározások közepette Millar Magneto sajátos viszonyáról is mesél nekünk annak gyerekeivel, akiket agyba-főbe szívat. Nem igazán értjük, hogy miért, de a legutolsó számban végül erre is választ kapunk, és ez az a pillanat, amikor Millarnak végre sikerül árnyalnia Magneto indíttatásait. Az ikrek anyja ugyanis egyszerű ember volt…

A másik szereplő, akire a Millar-éra épül, az Rozsomák. Ő ezúttal bérgyilkosként kezdi, de aztán egy páli fordulattal hipp-hopp átáll az X-Men oldalára. Közben belehabarodik a fiatal Jean Grey-be, ezért amikor a helyzet úgy hozza, hagyja lezuhanni Küklopszot (Jean barátját) egy szakadékba, hogy övé lehessen a nő. Végül persze minden helyrerázódik, és a csapat visszafogadja őt. A Millar-éra legnagyobb hiányossága, hogy a szereplők legtöbbször csak összevissza hozzák a döntéseiket, és csak nagyon ritkán ismerjük meg azt, hogy mi zajlik belül, és így van ez Rozsomákkal is. Scott átáll a Testvériséghez, aztán visszajön, Jean és Vihar hol buta cafkákként, hol pedig okos nőkként vannak ábrázolva, Kolosszus pedig egyszer jól érzi magát a csapattal, máskor meg nem.

Ugyanakkor ebből fakad a sorozat egyik legjobb húzásai is, miszerint a diákok, látva hogy mit tesz Xavier Magnetóval, egy pillanatra elbizonytalanodnak mentoruk nemességén, és joggal kezdenek el tartani attól, hogy döntéseik nem a sajátjaik, hanem a professzoréi. Rozsomák csak úgy megszelídül? Jean Grey rögtön megnyugszik a Főnix felbukkanása után, amint a professzor elaltatja? A kételyek persze idővel eloszlanak, miután Xavier a S.H.I.E.L.D. rabságába esik, ahol blokkolják mentális képességeit. Ennek a vonulatnak kétségtelenül a legemberibb pillanata az, amikor Hank megkérdi Vihart, hogy valóban szereti-e őt?

Millar ábrázolásában azonban Xavier korántsem tűnik olyan magabiztosnak és megfontoltnak, mint ahogy az egy ilyen kaliberű figurától elvárható lenne. Nem az a tévedhetetlen vezetőegyéniség, akinek lennie kellene, ám legtöbbször mégis szeretné úgy beállítani a dolgokat, mintha az már előzőleg is úgy lett volna eltervezve. Holott már viszonylag korán látható, hogy a dolgok gyakran kicsúsznak a kezéből, és csak a szerencsének köszönheti a sikert. Először a fia kezd féktelen ámokfutásba, majd a Pokoltűz Klubnak sikerül fölébe kerekednie, mígnem aztán az öntudatát visszanyert Magneto kezd irdatlan mészárlásba, miután a Testvériség eltávolítja Xavier mentális blokkjait. Rendkívül kínos jelenet egyébként az, amikor a hitevesztett professzorba a „rehabilitációját” töltő Magneto önt lelket.

Magneto és Xavier kapcsolatának az ábrázolása tehát nem sikerült épp a legjobban, és az X-Menek döntései is gyakran maradnak megalapozatlanok, miközben az első és az utolsó történet közt helyet foglaló részek néha inkább csak időhúzásnak hatnak, élen a Pokoltűz elleni harccal. Ellenben van azért, amikor Millar nagyon is beletrafál, ilyen a Return to Weapon X című sztori is, ahol a S.H.I.E.L.D. alá tartozó X-Fegyver elrabolja az X-Ment, hogy azt saját céljaira használhassa fel. Millar lényegében ebben a sztoriban ágyaz meg a hamarosan megalakuló Különítménynek, és állítja fel a titkos kémszervezet, a S.H.I.E.L.D. kereteit is.

Megismerjük Nick Furyt, az ultimate sorozatok atyaúristenét, aki legtöbbször úgy tesz, mintha mindig mindenről tudna, pedig gyakran van, hogy nem is. Fury éppen akkor kerül a képbe (egész pontosan a S.H.I.E.L.D. élére), amikor a politikai színtér enyhülést mutat a mutánsokkal szemben, és Xavier is épp az elnök bizalmát élvezi (bár lényegében ezt is csak Magnetónak köszönheti, aki korábban elrabolta az elnök lányát). Első körben, a gombamód szaporodó mutánsok és szuperhumánok kihívásaira válaszolva a Fury létrehozza a Különítményt, aminek Magneto második ámokfutását követően Higanyszál és a Skarlát Boszorkány is a tagjai lesznek (és ami mint tudjuk, az Ultimates 2 végén függetlenedik a szervezettől). Második körben  pedig – miután a Pokoltűz Klub lebukik – a S.H.I.E.L.D. fennhatósága alá vonja az X-Ment, tehát Xavier iskolája bizonyos mértékben függeni kezd a szervezettől. Ezt később, mint sok minden mást is, Bendis gondolja tovább.

Az ultimate képregényeknek van még egy nagyon markáns eleme, miszerint az írók igyekeznek beleépíteni a modern médiavilág elemeit a szuperhősök mindennapjaiba. Millar egyébként is szeret ezzel foglalkozni, de nem mindig képes ezt zökkenőmentesen tálalni, a csapat világkörüli turnéja például (mely során talk-showkban promotálják Xavier mutánsok és emberek békés együttéléséről szóló könyvét) cseppet erőltetettnek tűnt, ugyanakkor Hank chatfüggősége, ahol nicknevek mögé bújva titkolhatja el állatias kinézetét a világ elől, nagyonis aktuális problémája a mai fiataloknak. Hank okos, érdeklődő figura, de érthető okokból nehezen emészti meg saját másságát, és nem is nagyon hiszi el, ha valaki közeledni akar felé. Millar talán leginkább az ő személyén keresztül tudott mélyebbre ásni, a többiek problémái (pl.: Küklopsz bátortalan közeledése Jeanhez) csak a felszínt kapargatják.