Még az egész MCU előtt, amikor a különböző karakterek jogai csaknem nyomon követhetetlenek voltak, ezáltal az is, hogy melyik szuperhős univerzum melyikkel folyik össze (miután mind Marvel karakter, tehát az összes az összessel), volt egy kifejezés, melyet úgy hívtak: trilógia. Na ez ma már nem annyira divat.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Még az egész MCU előtt, amikor a különböző karakterek jogai csaknem nyomon követhetetlenek voltak, ezáltal az is, hogy melyik szuperhős univerzum melyikkel folyik össze (miután mind Marvel karakter, tehát az összes az összessel), volt egy kifejezés, melyet úgy hívtak: trilógia. Na ez ma már nem annyira divat.
Az MCU-n kívüli Marvel-filmek közül eddig mindössze három franchise tudhat magáénak trilógiát. Némely esetben pedig talán még az MCU-nál is izgibb dolog történik. De haladjunk szépen sorjában.
Penge trilógia (1998-2004)
Előzmények: Pengét Marv Wolfman és Gene Coleman álmodták meg 1973-ban a The Tomb of Dracula 10. számának egyik mellékszereplőjeként. Penge karakterének bizonyos elemeit az akkoriban moziban futó Shaft című filmből nyúlták. Első megjelenése ugyan ’73-ra tehető, de önálló füzetet csak 1994-ben kapott. Az alapkoncepció az addigra már nagy múltra visszatekintő vámpírfilm műfajának képregényes átültetése volt, kihagyva minden meseszerű elemet. Itt már nem szűzlányvérivó monstrumokként ábrázolják a vámpírokat, hanem a társadalom titkos rétegeként, akik szervezetten élik a felszín alatt örök életüket.
HIRDETÉS
1998-ban a New Line Cinemánál, amikor David Hasselhoff a Nick Fury – A Zűrös Csodaügynökkel égette magát, Wesley Snipes éppen „Fényjáróként” kezdett new age-es cyberpunk vámpírokat aprítani egy szamurájkarddal. Míg a Nick Fury-film egy jó értelemben vett retro guilty pleasure, addig az első Penge-film egy tisztességes akciófilm, a vámpír-zsáner vonatkozó reflexióival. A vámpírkarakterológia alapjai című cikkünkben Benkó Tamás foglalja össze Penge személyiségének lényegét:
Az őrlődő vámpír karakterének egy rendkívüli – és mostanában divatos – vadhajtása a pozitív vérszívó karaktere. Ha már a Wesley Snipes által már többszörösen életre keltett Pengéről beszélünk, nála is valami hasonló a helyzet. A címszereplő édesanyját egy vámpír harapta meg még terhessége ideje alatt. Félig ember, félig vámpír léte folyamatosan a két világ határán való egyensúlyozásra kényszeríti hősünket. Ez kielégíthetetlen bosszúvágyat indukál benne, saját fajtája kipusztítása lesz élete fő célja, ismeretlenségbe burkolózva védve meg a halandó társadalmat. Karaktere nem mentes az agresszivitástól és kiszámíthatatlanságtól, de a vámpíroktól örökölt földöntúli képességei erkölcsi tisztasága miatt a klasszikus szuperhősök státuszába emelik őt.
Kiegészítés a fenti idézethez, hogy Penge képes a fényben járni, ahogy a sima vámpírok nem. A vámpírok által elirigyelt képesség csak egy újabb éket ver a már eleve kitaszított Penge és az árja-vámpírok közé. A 70-es években ráadásul egy fekete „szuperhős” képregényes szerepeltetése igen nagy forradalomnak minősült.
Penge első eljövetele
Az 1998-as első filmfeldolgozás alapvetően egy generációs problémát jár körül. (Persze ne gondoljon senki igazán mély elemzésre.) Dragonettivel – aki a vámpír őstípust, a dekadens arisztokratát testesíti meg – szemben helyezkedik el a frissen vámpírrá vált Frost, aki már sokkal inkább tekint a vámpírizmusra mint életformára, ahol a vér egyszerű, élvezeti cikk, nem kizárólag az életben maradás egyetlen záloga hanem nyitás a vámpírizmus mainstreammé tételére. A két vámpír hatalmi harcában próbál Penge egy komplett fegyverarzenállal igazságot tenni.
Az első komolyabb Marvel-filmként a Penge erős nyitásnak számított 1998-ban (különösen a már sokat emlegetett Nick Fury film mellett). Stephen Norrington rendező dirigálásával gyakorlatilag elindult az a fajta, máig tartó szuperhősmozi-fanatizmus, ami az MCU-t is szülte. Akkor tán még senki nem gondolta, hogy egy új korszak születik a hollywoodi franchise-gyártásban. A rendező azóta sem készített jelentősebb művet, leszámítva A Szövetséget (amiről mindenki döntse el maga, hogy milyen). Az eddigi vámpírfilmekkel szemben nem kereszttel és fokhagymával, hanem lőfegyverrel és UV lámpával száll szembe a hős a halhatatlanok seregével. Kris Kristofferson az állandó szárnysegéd, a Pengét minden lehetséges módszerrel segítő apafigura Whistler szerepében ellensúlyozza az árva vámpírvadász magányosságát. Csakúgy ahogy az antagonisták, úgy Penge és Whistler között is feszül egy generációs szakadék, így áll szép ellentétpárba világos és sötét oldal a filmben. Fun fact, hogy Whistler karakterét egyébként David S. Goyer találta ki az 1994-es Pókember-rajzfilmsorozat egyik mellékszereplőjeként, azóta pedig a képregényekben és a filmekben is szerves részét képezi a Penge-univerzumnak.
A vámpírvadász magányossága
A 2002-es Penge 2-ben a vámpírtársadalmat fenyegető vírus üti fel – szétnyíló állkapocsban végződő – fejét, ami mutálja a vérszívókat új fajt hozva létre, melyek természetesen a vámpírok életére törnek. Ők a Kaszások.
A vérszívók Penge segítségét kérik hivatkozva arra, hogy ha ők elfogynak, következnek az emberek. Pengének szövetkeznie kell egy vámpírokból álló elit alakulattal. Természetesen nem megy könnyen az együttműködés, ráadásul Penge új segédje (Norman Reedus) sem egészen az, akinek mondja magát. Penge egyedül marad, és úgy tűnik, hogy az a normális, ha az ember a háborúban senkire sem számíthat.
A szintén David S. Goyer által írt, de már Guillermo del Toro rendezésében készülő második rész bizonyos szempontból megemeli a tétet, így a trilógia leginkább a sorból kilógó darabja. Hiába az akciózsáner csúcsra járatása, és a minimális fasizmus-kritika (új faj vs. vámpírok & technológia vs. emberek) az eredeti vámpír-hagyományokat teljesen elhagyva nem lesz több a mozi egy óriási darálásnál, ahol mindenki lő mindenkire és mindenki átver mindenkit. Del Toro miatt a horrorelemek nagyobb hangsúlyt kapnak mind képileg, mind a dramaturgiailag, ez pedig határozottan előnyére válik a filmnek. Összességében már nem tudja hozni forgatókönyvileg az első rész finomságait. Viszont del Toro és Ron Perlman (aka Hellboy) itt találkoznak először, aminek azóta is örülünk.
Szentháromság – A „Köszi”, az „Ennyi” és a „Vége” nevében
2004-et írunk, és a Penge – Szentháromsággal kapcsolatban minden valamirevaló vámpírvadász-rajongó egyetért, hogy a trilógia leggyengébb darabja. A történet: néhány vámpír feltámasztja Draculát, hogy segítségével átvegyék a világuralmat. Whistler elhalálozik, a vámpírok ráhúznak egy gyilkosságot Pengére, az FBI bevarrja, megjelenik Whistler soha nem látott lánya (Jessica Biel) és haverja Hannibal King (Ryan Reynolds), hogy kimentsék az eddigre már sokat szenvedett vadászt. Előkerül Dracula, filozofál egy keveset a fajfenntartásról, majd összecsap Pengével.
David S. Goyer olyan kitartóan írta a sorozatot, hogy végül ő maga került a rendezői pozícióba, minek következtében a valaha volt legrosszabb „újhullámos” trilógialezárást kaptuk. Gyengék a dialógok, a a karakterek egydimenziósak és az a minimális szellemi töltet is kimaradt, ami viszont még az előző kettőben megvolt. Kár, mert erősen nyitott a franchise. És a pusztításnak itt még nincs vége! Ugyanis 2006-ban készült egy Penge sorozat, de erről a cikksorozat egy későbbi részében olvashattok majd bővebben.
X-Men trilógia (2000-2006) + sequelek
Előzmények: Az X-Men képregényes franchise indulása egészen 1963-ig nyúlik vissza, mikor is Stan Lee és Jack Kirby a kiadó kérésére előálltak egy új szuperhőscsapat tervével. Stan Lee így emlékszik vissza:
A legnagyobb gondom azt volt, hogy hogyan szerezték a szuperképességeiket. Nos, nem haraptathattam meg mindenkit radioaktív pókokkal vagy fertőzhettem meg gamma-sugarakkal, mint például a Hulkot. Így a kényelmesebb utat választottam, arra gondoltam, hogy ha azt mondanám, hogy mutánsok, nem lesz szükségem további magyarázatra. Tulajdonképpen a legelején A Mutánsoknak akartam elnevezni a füzetet, ez volt az eredeti tervem. De az akkori kiadómnak nem tetszett ez a cím. Megkérdeztem hogy miért. Azt mondta; „Stan, senki sem fogja tudni kik azok a mutánsok”. Mondtam, hogy rendben és aztán azon kezdett járni az eszem, hogy „Xavier professzor”, „extra képességek”, szóval visszamentem és azt mondtam; hívjuk őket X-Mennek. Azt mondta oké, ez jó lesz. És azóta nem tudtam rájönni, hogy miért gondolta úgy, hogy ha az emberek nem fogják tudni mik azok a mutánsok, akkor tudni fogják, kik azok az X-Men.
Hagyományosan Bryan Singert emlegetik úgy, hogy ő „a rendező, aki a legjobban ismeri az X-Men univerzumot”. Nehezen tudnék vitatkozni ezzel, hiszen az eddigi hét filmből három az ő rendezése (X-Men 1-2. és Az eljövendő múlt napjai), és ezek a legerősebbek. Persze a 2000-es években már nem volt nehéz bevezetni a mutánsokat, ott van egyfelől a képregény irgalmatlan hatalmas kultusza és a 94-es animációs sorozat, amit, jól emlékszem, suli után a Toonamin néztem végig lecke írás helyett… (aminek főcímének külön cikket szenteltünk). Fun fact, hogy a 60-as években egyszer, hivatkozva arra, hogy alacsonyak az eladások, leálltak a sorozattal, ironikus módon azonban éppen ekkor kezdett igazán emelkedni a képregény nimbusza.
Ez még nem egy „mutáns” filmsorozat (X-Men 1-2-3)
Az X-Men emberjogi szempontból fontos mementója a képregény-történelemnek ami a szegregáció és integráció kérdését illeti. Az első (X-Men, 2000) egy az egyben erre és Magneto Testvériségének zavargásaira van felépítve. A második rész (X-Men 2., 2003) főleg Wolverine eredetére koncentrál, a mutánskérdés ilyen tekintetben másodlagossá válik. Nem úgy a Brett Ratner rendezte felvonásban (X-Men – Az ellenállás vége, 2006), ahol egyenesen emberré válhatnak a mutánsok egy szer segítségével, ha akarnak.
Muchichka László kollégával meglehetősen sokat foglalkoztunk kedvenc mutánsainkkal az alant lévő podcastban.
Felemás Farkas Rozsomák-filmek
A Foxnál már az X-filmek alatt felvetődött, hogy bizonyos karakterek kapjanak önálló mozifilmet. Tekintve, hogy már a Bryan Singer által indított trilógiában is Rozsomák a központi karakter, (nem, nem „Farkas”, a wolverine mióta jelent farkast?) logikus lépésnek tűnt, hogy vele készüljön a legelső spinoff 2009-ben. Az X-Men Origins-sorozat eleddig egyetlen darabjában megismerjük Rozsomák múltját egészen az 1800-as évektől kezdődően közel az X-Menné válásáig. Szokás szidni, nem szeretni ezt a filmet. Én a napokban újranéztem, és összességében egy korrekt akciómoziról van szó, azok számára helyenként megmosolyogtató easter eggekkel telepakolva, akik ismerik az X-Men világát. A Wolverine-franchise következő állomása 2013-ból nem is lehetne ikonikusabb hely hősünk számára, mint Japán. A történet Chris Clermont és Frank Miller 1982-es minisorozata alapján készült. Míg a képregény egyszerre mutatja be a nyugat és kelet közti vaskos különbségeket Logan személyén keresztül megspékelve egy kis Ezüst Szamuráj-sztorival, addig a filmben ki nem találjátok, mi történik: darálás. És, hogy mikor érkezik a trilógia lezáró darabja? 2017-re ígérik James Mangold rendezésében, bár én esélyesnek tartom, hogy be fog dőlni a projekt, ha Bryan Singer X-Men univerzuma jövedelmezőbbnek fog tűnni.
Bryan Singer úgy rebootol, ahogy nem rebootol senki más
Az X-Men: Az elsők, mely az ifjú Charles Xavier és Eric Lensherr barátságát és mellékesen a kubai rakétaválság megakadályozását mutatja be, számtalan kérdést vetett fel a rajongók körében. Ez a film hova sorolandó a képzeletbeli timeline-on? Mivel ekkor még nem lehetett gyanítani, hogy a trilógia következő része mindent felül fog írni, így sokan azt hitték, ez egy teljesen új remake, ami új alapokra helyezi a sorozatot. Az eljövendő múlt napjaival vált bizonyossá, hogy Bryan Singer viszont tényleg az egyetlen ember Holywoodban, aki töviről hegyire ismeri az X-ek világát és biztos kézzel vezényelte le a következő felvonást is, ami meglepően trükkösen kötötte össze az „eredeti” trilógiát az előzményfilmekkel, úgy, hogy közben lezajlott egy világégés is a második részben. Mivel azonban még nincs vége a trilógiának, ezért csak a türelmes várakozás maradt Az X-Men: Apocalipszis című lezáró filmre. A részemről meg az, hogy elfogadjam, hogy Apokalipszis össz-vissz kb. 178 centi lesz.
Pókember trilógia (2002-2007)
Előzmények: Pókember az Amazing Fantasy tizenötödik számában bukkant fel 1962-ben. Az Amazing Fantasy tulajdonképpen egy kísérleti képregény volt, ahol új hősöket próbálgattak a Marvel alkotói, aki bevált, az később bekerült a kánonba. A sorozat vége előtt Martin Goodman még egy utolsó esélyt adott Stan Lee-nek, hogy kipróbáljanak egy újfajta hőst, aki, szemben az eddigiekkel, egy hétköznapibb, esendőbb figura. A cél az volt, hogy a Fantasztikus Négyes legszebb hagyományait követve (családcentrikus történet, személyes hangvétel, önironikus humor) Stan Lee hozzon létre egy új hétköznapibb figurát. Az anekdota szerint fejvakarászás közben meglátott egy legyet az irodája falán. Ekkor az jutott eszébe, hogy egy olyan hőst kéne létrehoznia, akinek egyik képessége a falmászás. Igen ám, de hogyan fogják hívni ezt a karaktert? Az „Insect-Man” (Rovarember) és „Fly-Man” (Légyember) ötletek után született meg (szerencsénkre) Pókember. A többi pedig már történelem.
Pókember mindig is elsősorban a fiatalabb generációkat mozgatta meg. Történetei kezdetben ezért meglehetősen egyszerűek, viszont mindig személyiség-központúak voltak. Feltűnő talán, hogy Pókember ellenségei valamilyen szinten Peter Parker magánéletéhez is köthetőek, kezdve a Normannékkel (Zöld Manó 1, 2), Dr. Octaviussal (Oki Doki) vagy Dr. Connorssal (Gyík). Mellékesen azóta több mint húsz különböző Pókember-cím jelent meg az elmúlt negyven évben. Muchichka kollégával alaposan kiveséztük már egyszer a franchise-t, ezt alant meg is hallgathatjátok.
Pókember behálózza a filmvilágot, de minek?
Mielőtt Tobey Maquire és Andrew Garfield menővé tették volna a hálószövőt, történtek súlyos dolgok a filmtörténelemben. Az első mozgóképes feldolgozások közé tartozik az 1967-ben indított és 1979-ben véget érő animációs sorozat, aminek azóta ikonikussá vált főcímzenéjét vélhetően mindenki ismeri:
Mi több, egyszer mi is feldolgoztuk:
Ám az első filmes megjelenésre sem kellett sokat várni, 1977-ben egészen nagyszabású pilot epizóddal indított a Columbia Pictures, egy tévésorozatot, mely csak két évadot élt meg. Ráadásul utóbb a részeket összevágva készült két tévéfilm: a Spiderman Strikes Back (1978) és a Spiderman: The Dragon’s Challenge (1979). Ezekről a darabokról a cikksorozat egy későbbi részében lesz szó bővebben.
Sam Raimi rendbe teszi, amit lehet
Keresztesi Ferenc tavaly az újonnan érkező The Amazing Spiderman kapcsán már sorra vette a Tobey Maquire-Sam Raimi éra filmjeit, így most ezekből idéznék. A teljes cikk itt érhető el.
Pókember 1 (2002)
Ez még történetileg is és az akció mértékét tekintve is teljesen rendben volt. Sőt! Maguire sem volt még olyannyira elviselhetetlen, mint évekkel később. A bájos Kirsten Dunst is több játékidővel és jelentőséggel bírt még a vásznon, na és hát volt itt nekünk egy Willem Dafoe is (alias Norman Osborn), akinél tökéletesebb választást akkoriban el sem lehetett képzelni a szerepre. Ez a természetesen Pókarc eredettörténetét elmesélő alkotás, olykor persze kissé sajátos irányt vett (főként a képregényekhez képest), de hát Raimi-nak aztán igazán nem lehetett sohasem felróni azt, hogy nincs benne kreativitás.
Pókember 2. (2004)
…a 2004-es második felvonásnak saját története van, szemben a 2 évvel ezelőtti, javarészt az első Sam Raimi-művet másoló újráénál. Másodszor: überelni ennek a résznek azokat a már-már epikusan nonszensz harci szcénáit a hálószövő és aktuális ellenfele között, egyszerűen lehetetlen. Gondoljunk csak a két legzseniálisabbra: a sokemeletes épület falán és a vonaton lejátszódókra! Végezetül harmadszor, megkaptuk Parker nem csupán filmes, de képregényes karrierjének is talán legfrankóbb gonosz karakterét: Dr. Octopus-t (alias Oki-dokit), akinek megformálására a kiváló karakterszínészt, Alfred Molina-t sikerült Raimi-éknak megnyerniük.
Pókember 3. (2007)
Ez, a jóformán minden képregényfilmet felülmúlóan kaotikus, az új karakterek számát illetően pedig már-már agyzsibbasztó harmadik installációja a Sam Raimi-érának olyan szinten lett fogyaszthatatlan, hogy az kiábrándító. Ugyanis az még hagyján is lenne, hogy a film majdhogynem minden képkockájára jut egy gonosz karakter, de közben még őket is felülmúló módon Tobey Maguire is az agyára megy a nézőknek.
