A Doctor Who: 9. évad Pilot – A doki tán megint jó lesz, méltó régi nagy híréhez

Bár ehhez az is kellett, hogy egy To be continued inzerttel érjen véget a The Magician’s Apprentice (A varázsló tanítványa) alcímű első epizód, de valami azért változott az előző évadhoz képest. A tíz éve újraindított sorozatban nagy népszerűségre tett szert Matt Smith, akinek regenerációja után kardinális változást akart a széria showrunnere, Steven Moffat, így az eddig megszokott fiatal Doktorok után Peter Capaldira esett a választás, hogy a korábbi forrófejű szereplők helyett egy komolyabb következzen. A sorozat kedvelői viszonylag nehezen barátkoztak meg Capaldival, pláne, hogy az előző évad javarészt azzal ment el, hogy a Doktor és aktuális side-kickje, Clara Oswald összecsiszolódnak, amelyet egy háttérben húzódó konspiráció egészített ki. Az epizódok „hozták a kötelezőt”, míg a „nagy átverés” az utolsó két részben kulminálódott, egy-két fellángoláson és jó ötleten kívül a nyolcadik évad egészen sekélyesre sikeredett, ezért Peter Capaldi megkedvelése is nehézkesebb volt.

A mostani kilencedik évad első epizódja azonban úgy kezdődik, ahogyan kell, vannak rejtélyek, titkok, ármánykodás, ezen felül Moffat arra is rájött, a sorozatnak jól áll némi szerialitás, nem kell mindig az epizodikus történetmesélésben bízni, így ahogy jeleztem feljebb, a legelső rész egy folytatjukkal zárt.

Kis, még az élvezeti értéket nem befolyásoló spoiler: az epizód előzetes szinopszisának vezérproblémája (London ege felett valamilyen rejtélyes okból kifolyólag megállnak a levegőben repülők) nagyjából az első negyed órában megoldódik, onnantól pedig pörgős események sora veszi kezdetét időn és téren keresztül, nagyjából négy különböző bolygó és ugyanennyi idősík kerül elő, nem beszélve régebbről ismert karakterek visszatéréséről. Valószínűleg kevés olyan ember akad, aki a kilencedik szezonnál kezd nézni egy sorozatot, de az évadnyitó pont úgy indul, hogy egy új nézőt is simán beránthat, a régi rajongók pedig örülhetnek egy a Doctor Who-univerzum korábbi évtizedeiből átemelt karakter megidézésnek. Igazi win-win helyzet, azonban vannak árnyoldalak is. Steven Moffat egy másik korábbi karaktert megint úgy ránt vissza a sorozatba, hogy amaz így magyarázza a visszatértét:

Nem érdekes, miért vagyok életben!

Sokaknak a barokkos túlzsúfoltság juthat eszébe az epizódról (nekem is), emiatt pedig úgy röpül az idő, hogy az ember a stáblistánál azt hiszi, csak negyed órás volt a rész. Értem én, hogy az alkotók a rengeteg helyszín- és időváltással igazából hangulatot akarnak teremteni, de ez azzal jár, hogy tényleges történés alig van, a moralizálás a hangsúlyos, no meg az, hogy erre a szezonra az eddigieknél is több pénzt szórt el a BBC, így több a CGI, a dalek, meg úgy általában minden. Ennek ellenére biztató az idénykezdet, és ha végre megint olyan élvezetes évadot kapnánk, mint a harmadik, vagy az ötödik, ígérem meaculpázom egyet decemberben, hogy zavart a kivagyiság, ha majd az egész szezont értékelem. Végül is a korábbi doktorok is mindig második teljes szezonjukban teljesedtek ki igazán…