Blake Crouch: Az utolsó város – Horror Műanyagfalván

Blake Crouch trilógiájának első részéről azt írtam, hogy olyan, mintha a Twin Peaks vagy a Lost méltó befejezést kaptak volna, a második kötetről pedig azt, hogy tipikus átvezető egy első kötet és a befejezés közt, annak minden hibájával. Azonban a könyvek, ha minimálisan is, műfaji szempontból is különböztek. Az első rész, a Wayward Pines misztikus thriller, a második, A pokol kapujában pedig sokkal inkább krimi, miközben az egész univerzum sci-fi köntösbe ágyazva nyer magyarázatot. A harmadik könyv esetében a szerző nem cicózott, hanem a városlakók módszeres kiirtásába kezdett horror formájában.

Az utolsó város története pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol a második rész lezárult egy agyrobbantó cliffhanger során. Ethan Burke már csak névleg seriff, mivel úgy dönt, ideje elárulni az igazságot a város lakóinak. A vezető, David Pilcher ezért elhatározza, hogy ideje megszabadulni a hálátlan emberiség maradékától is, és megszünteti Wayward Pines áramellátását. Nem kell sok a város körül élő szörnyetegeknek, hogy a kikapcsolt villanypásztoron áttörve elárasszák az egész területet és felfalják a lakosokat. Miközben Burke a mentéssel foglalkozik, tudja, hogy le kell győznie az istenkomplexusos Pilchert is, hogy a maroknyi emberiség szabadon élhessen.

Crouch ezúttal nem operál túlságosan hosszú fejezetekkel, mint az előző, nyomozgatós rész során. Rövid, alig pár oldalas nézőpontok váltogatják egymást a regény során, így mutatja be a borzalmak minden egyes aprócska mozzanatát. Folyamatosan felépíti és feloldja a feszültséget alig pár oldal alatt: frissen megismert karakterek halála, mások megmenekülése és a főszereplők ténykedése olyan iramban váltogatják egymást, mintha olvasás helyett filmes montázst látnánk egy horrorfilmből.

Azonban néha jó érzés kiszakadni kicsit a mészárlásból, ezt pedig a szerző lehetővé is teszi. Ethan néha kap egy-egy hosszabb jelenetet, amelyben szembesül a harc tétjével, amely nem kisebb, mint az emberiség fennmaradása. Mindeközben gyötrik a kétségek, hogy helyesen cselekedett-e, amikor kibökte az igazat vagy hogy alkalmas-e a vezető szerepének betöltésére. Ha pedig mindez nem lenne elég, nem csupán a város lakossága pusztulhat ki, hanem elveszítheti a családját is. Mindeközben a többi főszereplő karakter hasonló folyamatokon megy keresztül, Pilcher kivételével, aki szimplán elveszíti az ép eszét amiatt, hogy a hálátlan lakosság, akiket ő mentett meg korábban a pusztulástól, fellázadt ellene.

Egészen elképesztő, amit a szerző a könyvben művel. Az első két kötet másról sem szólt, mint hosszadalmas, lassú építkezésről, amely, ha elborult válaszokkal is szolgált, alaposan kidolgozva működött. Most pedig az egészet, mindazt, amit idáig felépített, olyan könnyed kézzel és stílusosan rombolja porba, hogy a hibáin sincs idő lamentálni olvasás közben. Erre a kötetre szó szerint igaz az elcsépelt „letehetetlen” jelző, mivel az olvasónak muszáj haladnia, hogy minél többet borzonghasson és hogy végre elérjen a kötet végi feloldást – amelyet nem kap meg, helyette ismételten borzongató csavart kap. Ez a fordulat pedig üvölt a folytatásért, ám az írónak vétek lenne folytatnia, mivel egyrészt kerek egésznek érződik az egész így, ahogyan van, másrészt pedig közel lehetetlen lenne negyedszer is megteremtenie a sorozatot átjáró hangulatot.