A geekség előfutárai #7: Jules Verne: Nemo kapitány

Verne munkássága – hasonlóan a XIX. századi korai proto-sf legnagyobb részéhez – a keményvonalas tudományos fantasztikum körébe sorolható, mivel előszeretettel használja korának tudományos eredményeit regényei világának felépítéséhez és az eseményeik magyarázatához, ez azonban még nem emeli ki a század többi szerzője közül. A jelentősége igazából abban rejlik, hogy Verne valójában már teljes egészében az új műfaj képviselőjének tekinthető, mivel elhagyja a proto-sci-fi azon jellegzetességeit, amelyek korábban meghatározták a zsánert.

Egyik leghíresebb műve az 1870-ben született Nemo kapitány történetét talán mindenki ismeri, köszönhetően a számtalan mozgóképes feldolgozásnak és hommáge-nak. Franciaországban és az Egyesült Államokban elterjed a hír, hogy egy tengeri szörny pusztítja a hajókat, így a párizsi Aronnax professzor a Lincoln gőzös fedélzetén a nyomába ered. A szörnyeteg hamarosan elpusztítja a hajót, így a professzor inasával és az egyik matrózzal a „szörny” fedélzetére keveredik, amely valójában egy tengeralattjáró, amelyet a törvényen kívüli mizantróp, Nemo (senki) kapitány vezet. Kezdetét veszi közös utazásuk a Nautilus gyomrában, amely a világtengerek csodáin keresztül vezet. Noha a regény végén egy tengeri csata során főszereplőink partra vetődnek, így nem ismerhetik meg sem a kapitány múltját, sem további sorsát. Erre már folytatásában, A rejtelmes szigetben kerül sor, amelynek történetét egy az egyben lekoppintotta a Lost című tévésorozat.

A proto-sci-fit eléggé könnyen fel lehet ismerni, még pedig arról, hogy régi, de ennél nyilvánvalóan többről van szó. A zsáner legkorábbi darabjai ugyanis nem törődnek a saját vívmányaikkal, csupán eszközök a szerző kezében. Szépirodalmi művekről beszélünk, amelyek felhasználják a tudományt egy-egy társadalmi görbe tükör színesítéséhez, és ezen regények többsége pont ugyanilyen jól működne akkor is, ha kiszanálnánk belőle az sf elemeit. (Ez egyébként tökéletesen igaz a múlt hónapban tárgyalt Az utolsó emberre is.) Verne természetesen megtalálta a maga szépirodalmi gyökereit, méghozzá Edgar Allan Poe személyében, azonban elsősorban nem szépirodalmat ír.

A szerző regényein, így a Nemo kapitányon is az látszik, hogy sokkal markánsabban van jelen benne a műfaji irodalom. A kalandregény hatásmechanizmusával építkezik és megtűzdeli azt nem kevés tudományos ismeretterjesztéssel, amelyet ráadásul olyan remekül egyszerűsít, hogy korának legnagyobb ifjúsági/young-adult regényírójává nőtte ki magát. Azáltal viszont, hogy az alapját zsánerirodalom képezi még nem tör ki a proto-sci-fi béklyói közül. Ahhoz ugyanis az kell, hogy ne csupán segédeszközként használja a tudományosságot. Márpedig egy Verne-regényt folyamatosan épít a tudomány és a fantasztikum elegye, amely az általa felfestett világ integráns részét képezi, sőt nem ritkán magyarázatul is szolgál a cselekmény során, ha pedig éppen nincs kellően jó magyarázata, akkor jöhet a zsáner mai formájában is előszeretettel használt áltudományosság, amellyel ráadásul képes a legvadabb fikciót is a realitás talajára hozni.

És ha már szó esett arról, hogy az író kora legismertebb ifjúsági szerzője volt, akkor nem mehetünk el amellett sem, hogy milyen hatalmas – az irodalomtörténeti mellett – Verne kultúr- és mentalitástörténeti jelentősége. A Georges Duby által szerkesztett kétkötetes Franciaország története című monográfia ugyanis foglalkozik a második császárság korának kultúrtörténeti vonalával is. A mű szerint két generációnyi folyamatos forradalom és háborúskodás után ugyanis Franciaország olyannyira kifulladt, hogy a francia társadalomból és néplélekből egész egyszerűen kiveszett a kalandvágy a XIX. század második felére. A „kaland” egésze III. Napóleon császári monopóliuma lett, aki előszeretettel bukkant fel vad és merész ötletekkel az egész világpolitika területén (ennek talán legjobb példája, hogy megtetetett egy Habsburgot Mexikó császárának), ami ki is elégítette a forradalom kezdetétől számított nemzedék minimálisra csökkent kalandvágyát. A negyedik nemzedék – akik ekkor voltak gyerekek – azonban visszanyerte ezt a szükségletét, amely elsősorban Verne műveinek volt köszönhető.

Ami azonban sikerült neki a XIX. században, az nem valószínű, hogy menne neki ma. Az oktatás és a szórakoztatás formái olyannyira mások, hogy ma egy gyerek számára egyáltalán nem biztos, hogy izgalmas lenne a sok tudományos magyarázat, amelyet használ a művei során. Csakhogy kicsit idősebb fejjel rájön az ember, hogy Verne semmit nem veszített az erejéből, ha egy kis kalandra vágynánk.

Jövő hónapban a fantasy gyökerei kerülnek terítékre, méghozzá a mitológia és a nagyepika felől közelítve.