A nagy budapesti zombiapokalipszis igaz és hiteles története #2

Laci, október 25. 08:10Az egészről Nick Cave tehet.

Na jó, az eseményeket visszafejtve nemcsak ő az oka, hogy elvesztettem Zsuzsit, de az kétségtelen, hogy ha a The Boatman’s Call albumról lemaradt volna a Where Do We Go Now But Nowhere (remélem érzitek az iróniát), amit amúgy sem kedvelek annyira, 5 perc 46 másodperccel hamarabb kapcsoltam volna át az album végeztével a Klasszik Rádióra, hírt kapok a zombiparáról, és nem szopódunk be a dugóba. Bár, ha jobban belegondolok, valószínűleg akkor sem az lett volna az első gondolatom, hogy fejben rendszerezzem, mi is van az autóban, ami megóvhat egy esetleges apokalipszis veszélyeitől. Hiszen amikor először értesültem a dologról, akkor is azt gondoltam, valami médiahackről van szó. Miért, te mit hinnél, ha ezt hallanád?

Csajkovszkij B-moll zongoraversenye után újabb részletekkel szolgálunk a rejtélyes fertőzésről, amire már most sokan zombijárványként hivatkoznak. Maradjanak otthon, maradjanak velünk!

HIRDETÉS

Ja, persze! – gondoltuk Zsuzsival és ott folytattuk a Sas Tamás munkásságáról szóló diskurálásunkat, ahol abbahagytuk.
– A Szerelemtől sújtvát láttad? – kérdezte Zsuzsi. – Az egy kurva jó film! Az összes többi viszont penetráns.
– Na jó, de mi van az Európa messze vannal?
– Jó, igaz, az sem rossz, de nem tisztáztuk, hogy most rendezőként vagy operatőrként vizsgáljuk a pályafutását. Másrészt az egy doksifilm, amit rajta kívül még két másik ember fényképezett!
– Jó, akkor maradjunk a nagyjátékfilmes rendezői munkásságánál! Én mondjuk az Apám beájulnát is kedveltem, bár abban nagy szerepet játszott Csősz Bogi személye, meg az, hogy benne volt a 2004. júliusi Playboyban. Kamaszkorom egyik legszebb nyarát töltöttem vele.
– Fúj!
Így telt el még 4 perc 10 másodperc, majd Csajkovszkijt követően egy újabb rádiós bejelentkezés következett:

Felhívjuk kedves hallgatóink figyelmét, ahogy már korábban is közöltük, a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény 166. paragrafusának (1) bekezdése szerint az országgyűlés most már nemcsak szükségállapotot, de kijárási tilalmat is bevezet ma este 18 órától az egész fővárosban és az 30 ezer lélekszámnál nagyobb népességű városokban, határozatlan ideig. Ez alól csak a rendvédelmi dolgozók, a mentősök, tűzoltók, valamint a közszolgáltatást végző alkalmazottak (vízművek, erőművek) dolgozói, illetve az engedéllyel rendelkezők jelentenek kivételt. Hazajutásnál kerüljék a fontosabb útvonalakat, ugyanis a Hungária körút, a Thököly és Rákóczi út, valamint a BAH-csomópont, a Széll Kálmán tér illetve a Margit híd környéke, továbbá a pesti és a budai alsó rakpart járhatatlan.

– Fasza! – bukott ki belőlem, ráeszmélve, hogy már 9 perce és 56 másodperce állok egy helyben a Széna térnél. Mellettem még a 4-es villamos is állt, mert a síneken is autók álltak.
– Szerintem ez az egész zombimarhaság egy kamu! – mondta Zsuzsi, és kapcsolgatni kezdett az autórádión. Ekkor kezdtük ráeszmélni, hogy valami komoly baj lehet, mert már nemcsak a Juventus Rádión, meg a Class FM-en poénkodtak a zombiapokalipszisről, hanem a Kossuthon és a Tilos Rádióban is ez volt a téma.
– Ha ez igaz, van abban valami ironikus, hogy pont akkor kapcsoljuk ki a telefonunkat három napra, amikor épp ilyesmi történik! – mondtam, és kurvára mérges voltam magamra, hogy a wellness-hétvégénken suttyomban csak annyira kapcsoltam be a telefonomat, hogy fejlesszem a játékosaimat a hülye focimenedzseres appomon, ráadásul azt is repülőgép üzemmódban! Pedig újságíróként és aktív hírfogyasztóként nyugodtan rácsekkolhattam volna mondjuk a 24.hu híreire! De mit tehettem volna, ha Zsuzsival megbeszéltük, erre a pár napra lelőjük a telefonjainkat, nem viszünk laptopot, mobilinternetet magunkkal, kizárólag rekreálódunk, szórakoztató elektronikai kütyük nélkül.

– Ugye most már újra bekapcsolhatjuk a telefonjainkat? – tette fel azt a kérdést Zsuzsi, ami bennem is megfogalmazódott. 25 nem fogadott hívásom volt anyáméktól és 42 Danitól, de számtalan Facebook-értesítésem is akadt, amiknek zöme szintén Danitól származott, mivel minden létező zombis cikk mellé betaggelte a nevemet. Magukat a hivatkozásokat azonban már nem tudtam megnyitni, nemhogy 4G-m, de szinte semmilyen hálózati lefedettségem nem volt. Körülbelül a tizedik próbálkozásra sikerült Danit elérnem.

– Mondtam, hogy egyszer be fog következni! Miért nem lehet titeket elérni? – darálta köszönés nélkül.
– Mondtam, hogy lelépünk wellnessezni, ezért voltunk kikapcsolva.
– Jó, de mostantól legyél elérhető, és negyed óránként beszéljünk!
– Legyen inkább félóra. Alacsony az akkufeszültségem.
– Jó, van valami túlélőcsomag a kocsiban?
– Persze, mindig magamnál tartom az efféle vészhelyzeti protokollra szánt Bear Grylls parakészletemet.
– Tényleg?
– Nem! Van nálam nagyjából másfél üveg mentes víz, Zsuzsi elviteles Cézár salátája, egy Kit Kat, meg egy ablaktörő kalapács, ami mérsékelten alkalmas koponyák bezúzására.
– Oké, az is jobb, mint a semmi. Gyertek át hozzám, dolgozom a vészforgatókönyvön! Most merre vagytok?
– Mindenhol dugó van, minden le van zárva, fél órája ácsorgunk a Margit körúton, lépésben.
Ennél a pontnál szakadt meg a beszélgetésünk, pedig még közölni akartam, hogy inkább hazamennénk Óbudára, mert a lehető legnagyobb marhaság lenne most még átzúznunk a Rákóczi úti albérletébe. Pláne, ha délután tényleg életbe lép a kijárási tilalom. Próbáltam újrahívni, de már egyszer sem sikerült.

– Mindegy… – dünnyögtem magam elé, hiszen jelen pillanatban egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy belátható időn belül a Margit híd közelébe kerülök, ahol dönthetek arról, átmegyek rajta vagy alatta.
– Félelmetes, hogy ti erre voltaképp készültetek. – zökkentett ki mélázgatásomból Zsuzsi.
– Ezt túlzás lenne állítani, de gondolj bele, mekkora előnyünk van a The Walking Dead szereplőivel szemben, hiszen mi legalább már tudjuk, mire lenne szükségünk a túléléshez!
– Például mire?
– Valami járműre, benzinre, tartós élelmiszerre, víztisztító tablettára, vitaminokra, alapgyógyszerekre, meleg ruhára, meg valami kézi eszközre, amivel lehet védekezni, ha rád támadnak.
– Könnyű azt mondani! Azt sem tudom, mit csinálnék egy zombival, ha szembejönne egy!
– Elpusztítod a központi idegrendszerét. Magyarul szétkúrod a fejét valamivel.
– Na jó, de én nem tudnék csak úgy szétverni egy koponyát!
– Oké, kell hozzá némi fizikai erő, de hidd el, válsághelyzetben menni fog!
– Félreértesz! Nem a fizikai korlátaimtól félek, hanem az elvi lehetőségtől, hogy apró szilánkokra trancsírozom egy élő ember koponyáját és pépesítem az agyát!
– De ezek már nem emberek!
– Honnan tudod? Azért mert a hülye képregényeitekben élőhalottakról van szó, igazából senki sem tudja, hogy nem valami mezei fertőzésről van szó, ami gyógyítható. A magam részéről egyelőre azt mondom, szedjük össze Danit, aztán húzzunk el valahogy a városból a kijárási tilalom előtt, és menjünk le Ceglédbercelre a szüleihez, ha már amúgy is ezért indultunk el ilyen rohadt korán Kisbérről, és maradjunk ott, amíg ez az egész véget nem ér, vagy el nem csendesedik.
– Jó. Van itt a Mechwart ligetnél egy Roni ABC, most berohanok, veszek néhány dolgot, addig ülj át a volán mögé!
– Most itt hagysz?
– Ne parázz, eddig még nem láttunk egy zombit sem, ha mázlink van, nem az alatt az öt perc alatt találkozom velük, amíg vásárolok.
– De siess!

Kiszálltam a kocsiból, elindultam a bolt irányába, ekkor jöttem rá, hogy a kabátomat igazán felvehetem volna. A GameShop magasságában sétáltam, amikor észrevettem, valójában azért áll a forgalom, mert az Átrium mozi magasságában az egész körutat elfoglalták a készenléti rendőrség és a katonaság járművei. Amikor a Ronihoz értem, egy zsaru máris elkezdett pampogni, hogy szálljak vissza a kocsimba, ám későbbi szerencsétlenségemre sikerült meggyőznöm arról, hogy engedjen be a boltba. Ilyen leharcoltnak viszont még sosem láttam a Ronit, a háztartási és vegyi árukon kívül szinte már semmi nem volt, amit leemelhettem volna a polcokról. Végül az ecetes tormák háta mögött találtam néhány meggybefőttet, azokkal, meg egy Késmánia magazinnal – amelyhez ajándék zsebkést is mellékeltek – kullogtam a hozzám hasonlóan tanácstalanul álldogáló vevők között a kasszához.
Legnagyobb meglepetésemre ekkor megcsörrent az addig hálózatot kereső a telefonom, Máté volt az.

– Gyorsan mondom, mert nem tudom meddig lesz térerőm. Egy patológián vagyok és nem tudom hogyan kerültem ide! – hadarta, majd megszakadt. Alig volt érkezésem megemészteni a hallottakat, fegyverropogást hallottam. A boltban mindenki a földre vetette magát, de úgy tűnt, nem a Roni van tűz alatt. A kijárathoz kúsztam, az üvegajtón keresztül pedig láttam, az Átrium moziból kóvályognak kifelé az emberek, a szervek pedig érthetetlen módon tüzet nyitottak. Ki akartam rohanni a boltból, hogy visszamenjek Zsuzsihoz, de már három rendőr taszajtott vissza a Roniba, hogy maradjak a seggemen. Közben észrevettem, hogy az addig lezárt és egyirányú Jurányi utcát megnyitották, és minden autót arra tereltek. Láttam elkanyarodni a piros Corsánkat, és térerő híján csak reménykedni tudtam, Zsuzsi Danihoz megy.

Kurva Nick Cave!

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!