Daryl Gregory: Afterparty – Isten teremti a drogokat, a drogok pedig Istent

A közeli jövőbe helyezett sci-fik valahogyan mindig belefutnak abba, ami a cyberpunk zsánerét jellemezte hosszú éveken át (és gyakran még ma is) jellemzi. A cselekmény eszeveszett és követhetetlen rohanásba fullad, az olvasó egyetlen reménye arra, hogy jó olvasmányélménye legyen az, ha az írónak a futás közben sikerül apró információmorzsákat el-elszórva kibontania a világot, amelynek ráadásul hihetőnek kell lennie. Az Afterparty esetében is valami hasonló történt, akár a negatív, akár a pozitív oldalát nézzük a dolognak.

A 2020-as években a gyógyszercégek nagy része mentális betegségekre keres a 3D nyomtatás segítségével gyógymódot. A főszereplő, Lyda Rose és startupja az ÚME-110 (Új Molekuláris Entitás) kifejlesztésén dolgozik, amelyet felvásárol egy multi. Barátaival elmennek ünnepelni, a nő pedig másnap arra ébred, hogy feltehetőleg leszúrta a feleségét és egy új, állandó baráttal lett gazdagabb: a gyógyszer mellékhatása ugyanis kivetít a fejében egy Dr. Glória nevű angyalt, aki nem tűnik el. A felvásárlás kútba esik, ő pedig a pszichiátrián köt ki. Évekkel később azonban ki kell szabadulnia, mert az egyik újdonsült egyházon keresztül elkezd terjedni egy Jelenlét nevű drog, ami mindenkinek személyes istent generál. Lyda Rose szerint ez az ÚME-110 kell, hogy legyen, amit valamelyik exkollégája terít. Ki kell derítenie, mi is történt annak idején az afterpartyn és most ki forgalmazza a drogot.

És ez az a pontja a regénynek, ahonnét kezdetét veszi az eszeveszett rohanás. Szerencsére a szerzőnek sikerül néha megtorpannia, ugyanis a múltbéli eseményeket beékeli a jelenben játszódó fejezetek közé, így áll meg és magyaráz egyszerre. A sztoriban pedig végig érdekes karaktereket mozgat, akik kifejezetten hitelesen vannak megírva. A főszereplők mindegyike mentális betegségben szenved, ami egyrészről borzasztóan irracionális cselekedeteket eredményez, másrészről pedig remek párbeszédeket, így maga a szöveg is kimondottan élvezetes és szórakoztató. Erre az élményre ráerősít az is, hogy Gregory szemmel láthatóan alaposan beleásta magát a mentális betegségek természetébe és az azoktól szenvedő emberek viselkedésébe.

Az író azonban nem feledkezik meg arról sem, hogy a világot bemutassa. Az okosnyomtatók révén beköszöntő ipari forradalom felpörgeti a gyógyszeripar legális és illegális oldalát egyaránt. Nem csupán új gyógymódokat keresnek a cégek, hanem az emberek otthonában is jelen van egy kémiai labor, amivel bármit megtehetnek. Természetesen általában a netről letöltött dizájnerdrog-recepteket nyomtatják saját felhasználásra és terítésre egyaránt. Az ezekből kifejlődő hallucinációk, amelyek akár permanensen is megmaradhatnak, tökéletesen alkalmasak a vallási élet felpörgetésére. Számtalan új, kisebb-nagyobb business-egyház vagy szekta kínálja ügyfeleinek a megvilágosodást, ostya helyett azonban bélyeget vagy tablettát osztanak. Gregory világában logikusan kapcsolódnak egymáshoz az egyes elemek, ami ha realistává nem is, de borzongatóan hihetővé teszi a regény jövőképét.

Hiába azonban a jó karakterek, az izgalmas cselekmény és a kidolgozott jövőkép, a vallás éppen az a téma, ahol muszáj megtorpannia az eseményeknek. Nem azért, hogy az egyes szekták nevetséges dogmatikáját bemutathassa a szerző, noha arra is szükség van hanem azért, mert ez a téma egész egyszerűen üvölt azért, hogy elgondolkodtassa az olvasóját. Philip K. Dick annak idején nem azért tudott jobb regényeket írni, mint az Afterparty, mert permanensen be volt drogozva, ezáltal hitelesebbek lettek a hallucinációi, hanem azért, mert megállt filozofálni. Nem csupán Istenről és a hitről, hanem arról, hogy bármelyik isten megtapasztalása, történjen az akár józanul, akár ordas módon bekábózva vajon mennyire bontja meg az addig tapasztalt valóság szövedékét. Daryl Gregory könyve azonban remek alapötlettel operálva nem jutott el erre a pontra, a remek ötletek ellenére is megmaradt a végeérhetetlen rohanás jól bevált kliséje mellett.