Mark Millar és Brian Hitch 16 részes FF történetére a hullámzó színvonal nagyon enyhe kifejezés kezdve a Star Warsos áthallásoktól a buta óriás robotokig. Temetni mégsem kell.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az Ultimates-t maguk mögött hagyó Millar-Hitch duó 2009-ben már pusztán a nevével felkavarta a Fantasztikus Négyes tájékán tapasztalható állóvizet. A 16 részen keresztül tartó történetfolyamuk (bár az utolsó számokat már más írta Millar jegyzetei alapján) viszont mégis kisebb csalódás, ékes bizonyítéka annak, hogy Millar mindent elsöprő megalomániája túlnőtt az élvezhetőség határán. Hol van már az a Millar, aki korábban még képes volt koherens történetet írni egy ongoing sorozathoz (lásd MK: Spider-Man, Ultimate F4)? Eltűnt, nyom nélkül, és helyette maradt az üres nagyzolás, ami hülyére veszi az olvasót. Nesze neked óriásrobot meg talk-show dráma, zabáld!
Pedig azt már valahol megszoktam, hogy Millar az évtizedes karakterekre próbálja ráhúzni azokat a médiából kölcsönzött viselkedésmintákat, amik többnyire idegenek tőlük. Így például azt, hogy Johnny valóság-, Ben talkshowba megy, Sue pedig dadát keres a gyerekeinek, mert hirtelenjében üzletasszonnyá válik, miközben az előző részek tartalmáról is a hároméves Valeria blogbejegyzésein keresztül szerzünk tudomást. Oké, elfogadom, legyen egy ilyen korszak, ahol a hősök béna celeb-imitátorok, akármilyen fárasztó is egy képregényben azzal szembesülni, ami elől egyébként normális estben menekül az ember. Van például egy poén a Fantasztikus Négyes adóbevallásáról. Ez pont olyan, mint amikor a Star Warsban kereskedelmi utak megadóztatásáról folyik a vita. Idegen az egész műfajtól. Működhetne persze szatíraként, csakhogy Millar már nem rakja ki az idézőjelet.
HIRDETÉS
De még ezektől sem lenne feltétlenül rossz Millar írása, csak egy normális szerkesztőre lenne szükség, aki rászól az íróra, amikor éppen két, egymással teljesen összeegyeztethetetlen információt oszt meg velünk. Nem a millari túlzásról van szó (mert az akad bőven), hanem az ellentmondásokról. Például az még rendben van (legyen bármilyen túlzó is), hogy a bolygó 10 év múlva el fog pusztulni, és ezért néhány milliomos titokban épít egy mesterséges Földet. Na de hogy az egészről mindössze 400 ember tudjon?! Csak egy apró kiigazítás, és Millar megalomániája rögtön nem lenne olyan bántó. Az is rendben van (még ha ez is egy ordító baromság), hogy ezen az új Földön minden ugyanolyan lesz, csak fegyverek nélkül, ami az én értelmezésemben azt is jelenti, hogy tip-top utópia helyett megmaradnak a nemzetek közti gazdasági-, kulturális szakadékok. Erre mi a következő mondat? Az, hogy a gazdaságot úgy tervezték, hogy az még legalább 100 évig stabil legyen.
Most akkor melyik butaságot higgyem el a kettő közül? A második történet ellenben, ami a Láthatatlan nő halála címet kapta (és ki nem találnátok, hogy ki fog benne meghalni!), van annyira lendületes és meghökkentő, hogy az író nagyzolási kényszere egyre kevésbé zavarjon (ebben a részben például Reed két éves kislánya épít egy zsebuniverzumot, hiszen itt mindenki akkora koponya). Ez a történet lendületes, csavaros, és a végére többnyire elvarrja a szálakat (de csak többnyire, gondolok itt az mesterséges Föld újdonsült lakóira, vagy Sue projektjére, ami egyenlőre csak ürügy volt egy dada felvételére), még ha nem is sikerül következetesen kezelnie az időutazást. Azok a fél évezreddel későbbről érkező hősök miért nem tudnak az mesterséges Földről? Reed nem mondta nekik? Mégis hogy gondolják, hogy csak úgy ide teleportálják magukat 8 milliárd emberrel együtt? Vagy nincs időspirál? Oké, de ha nincs, akkor az idős Sue nyomkövetője miért aktiválódik, amikor Reed beadja azt a fiatalabbnak?
A harmadik történetben Reedek Skóciába látogatnak egy rég nem látott unokatestvérhez. Sablon sztori, a látszólag békés kis közösség rejtegeti a szennyesét. Felejthető töltelékbetét ez, ami csak húzza az időt a finálé előtt, ahol végre megtudjuk, hogy ki is Fátum mestere, akiről már a legeleje óta beszél. Ez pedig kétségtelenül a Millar-Hitch éra egyetlen fontos fordulata, aminek a kivitelezése nem éppen tökéletes (elég lapos a végső összecsapás), de mindenképpen új status-quót jelent az F4 és Doom közti kapcsolatban. Utóbbi egyébként az egyetlen karakter, akit Millar következetesen tud kezelni, elejétől a végéig.
Karakterábrázolás szempontjából azért vannak jó pillanatai az írónak, ilyen az, amikor Reed látogatást tesz egy középiskolában, és mindenki benyomja a szundit a cseppet sem fantasztikus, száraz előadáson, ami feltehetőleg csak az előadót izgatja. Ennél is jobb Reed és Sue megható házassági évfordulója, a kis Franklin levele a télapónak, melyben szuper képességeket és egy Nintendo DS-t kér, vagy Sue beszéde a saját temetésén, amit így leírni is elég vicces.
A negatívumok listája azonban sajnos sokkal hosszabb. A Fáklya kapcsolatai kibogozhatatlanok, Ben házassági kísérlete épp olyan gyorsan felejtődik el, mint ahogy szóba került, csak azért került ide, hogy Bennek is legyen mit csinálnia két bunyózás között (de legalább hű marad önmagához, rendszeresen szállítja a vicces egysorosokat). A Richards gyerekek közti feszültség pedig kifejtetlen marad. Millar megpróbálja ugyan elintézni a skóciai nyaralás alatt (felteszem, csak ezért írta meg ezt az epizódot), de az túlságosan felületes és összecsapott (Franklin megmenti benne a húgát, és máris minden rendbe jön).
Millar mellett legalább ugyanolyan nagy húzónévnek számít az Authoryval berobban Brian Hitch, ha másért nem is, az ő rajzai miatt érdemes megpróbálkozni a sorozattal, mert egy-két arctól eltekintve remekül rajzolta az F4-et, a tőle megszokott hiperrealista stílusban. Kár, hogy a jó rajzok sosem tudnak igazán segíteni a hanyag történeteken. Továbbá Hitch munkáján is látszik, hogy a szerkesztők nem állnak a helyzet magaslatán. Olyan apró bakikról van szó, mint amikor Fáklya keresztülszáguld egy zuhanó buszon, és közben megolvad a hátsó szélvédő. De ez már igazán csak szőrszálhasogatás amellett, amit Millar csinál mindeközben.
