Oknyomozó Raptor: Már megint két nő beszélget egy pasiról – avagy a Bechdel-teszt és ami mögötte van

Nagyjából 2010 óta hangos az internet a Bechdel-teszttől, és a kritikák, melyek figyelembe veszik egy film értékelésekor a teszt szempontjait is, szinte biztosan megkapták a feminista jelzőt. A háromlépcsős teszt azzal foglalkozik, hogy egy adott filmben van-e két olyan nevesített nőnemű karakter, akik a férfiakon kívül másról is beszélnek egymással akár néhány szót is. Ötlete egy képregény, a Dykes to Watch Out For (1985) egy dialógusából származik, mely mű szerzője az amerikai Alison Bechdel – így a teszt is az ő nevét viseli. Mára már a tesztet nem csak filmeken, más médiumokban is alkalmazzák, és szerves részévé vált a popkultúrával kapcsolatos elemzéseknek.

Felvetődhet a kérdés, mi értelme egyáltalán ilyen teszteknek alávetni filmeket, ennyi erővel azt is mérhetnék, hogy a sztori értelmes maradna-e az után is, ha a női karaktereket egy szexi lámpára cserélik. (Meglepő módon ilyen teszt is létezik, méghozzá Kelly Sue DeConnick gondolata nyomán „Sexy Lamp Test” néven.) Elméletileg a Bechdel-test megmutatja, hogyan viszonyul egy adott film a női karaktereihez; mert lehet például Leeloo Az ötödik elemből (1997) akármilyen erős és független női karakter, a film nem felel meg a feminista szempontokat érvényesítő Bechdel-teszten: miszerint a női karakterek a filmeken nagyrészt egy férfiak által kontrollált világban mozognak, férfiakkal folytatnak érdemi beszélgetéseket, és ha véletlen két női karakter szólna egymáshoz, hozzák azt a sztereotípiát, hogy nők egymás közt kizárólag pasikról képesek beszélni.

A teszt egyértelmű érdeme, hogy egy olyan alapot teremtett filmek megvizsgálására női szempontok alapján, mely eddig nem volt elterjedt. Viszont rengeteg kritika éri a tesztet a mai napi azért, mert gyakran olyan filmek buknak el rajta, melyek ellen bármely más szempont alapján egyetlen szélsőséges feminista sem emelhetne szót, viszont olyan filmek pedig átmennek a teszten, amelyeket nem lenne érdemes megemlíteni semmilyen nők és film témában írt cikkben vagy listában.

Számomra viszont, amiért a leginkább érdekes a teszt, hogy egyes filmekről sosem gondolnánk, hogy átmennének, vagy hogy ne mennének át a teszten, és a film elhanyagolható apró részlete, vagy egy kétségbe vonó magyarázat miatt az adott film elbukhat vagy éppen átmehet a teszten. Nem is beszélve az egyes filmek köré szerveződő vitákról, mert egyes filmek besorolása egyáltalán nem egyértelmű a Bechdel-teszt – egyesek szerint túlságosan is egyszerűen megfogalmazott – három lépcsője alapján.

1. Legalább két – nevesített – női karakter szerepeljen a filmben,
2. akik beszélnek egymással, de
3. egyáltalán nem a férfiakról.

Vajon hogy teljesítenek azok a sci-fi filmek a Bechdel-teszten, melyben a központi női karakter erős, céltudatos, független nő, és férfi hősöket megszégyenítően száll szembe robotok, zombik, űrlények, vagy az egyetemes gonosz ellen? Nagyrészt, ha nem is érnek el 3/3 pontot a teszten, azért kisebb kommentcsatákra adhatnak okot.

Például a már említett Az ötödik elemmel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy hogyan bukhat el egy olyan film a teszten, melyben Leeloo a titokzatos Diva Plavalaguna segítségével megmenti a világot a pusztulástól. Kétségtelen, hogy ők mindketten nőnemű, nevesített karakterek, és kapcsolatba is lépnek egymással és ha nem is szavakkal, de telepatikus úton biztosan kommunikálnak. (Feltételezem,  nem arról, milyen jól áll Korben Dallasnak az öltöny.) Mivel a telepatikus kommunikáció nem számít, a film elbukik már a második lépcsőn.

Az ötödik elemmel szemben viszont Luc Besson újabb filmje a Lucy (2014) simán veszi az akadályokat, miközben sokak szemében a Scarlett Johansson által megformált női karakter mint női hős egyáltalán nem állja meg a helyét, és sokkal inkább férfi igényeket szolgál ki mind tetteiben, mind megjelenésében a filmben.

Egyik kedvenc példám arra, hogy mennyire nem egyértelmű szempontok alapján kell döntenünk a Bechdel-teszt során, a Paprika (2006) című animációs sci-fi film. Elméletileg egyértelműen teljesíti a kritériumokat, mivel a két nevesített női karaktere, Paprika és Dr. Chiba többször is beszélnek egymással a film során és nem férfiakról, viszont a film a valóság és az álomvilág két síkján játszódik, amelyben Paprika Dr. Chiba alteregója, és nem különálló személy. A film egyes pontjain Paprika sokkal többé válik, mint egy egyszerű álomkép, és saját akarattal ruházódik fel, így függetlenné válik Dr. Chibától. Így a két nézőpontot szinte kibékíthetetlen, mivel azon múlik egyedül, hogy sikeres-e a teszt, hogy Paprika és Chiba karakterére két különálló személyiségként, vagy egy hasadt személyiség két részeként tekintünk.

Viszont nem csak a hasadt személyiség, vagy a telepatikus kommunikáció kérdését vetik fel a sci-fik a Bechdel-teszt kapcsán. Például az Avatar (2009) többek között azért nem ment át a rostán, mert a Bechdel-teszten nem számít a na`vi nő, Neytiri és nőnemű istenség, Eywa kommunikációja, mikor Grace megmentéséért imádkozik.

A WALL-E esetében, mivel összesen három valóban nevesített emberi karakter volt a filmben, a döntés látszólag egyszerű. Mégis sokan megkérdőjelezték, miért ne számíthatna EVE női karakternek a filmben, hiszen képes emberi hangon kommunikálni, amely ráadásul női hang, és az egész karaktere nőies. És egyáltalán, miért ne számíthatna a robotok közti kommunikáció is beszélgetésnek?

Még sok olyan sci-fit lehetne elemezni, amely meghatározó, ikonikus női karaktereket vonultat fel, és mégsem teljesíti a Bechdel-teszt feltételeit. Mégis inkább egy gondolatébresztő válogatással zárnám a cikket, néhány film kapcsán, amelyekkel folytatni lehetne a megkezdett listát:

Mielőtt még a Bechdel-teszt beszivárgott volna a filmes köztudatba, már régen voltak olyan filmek, amelyek átmentek rajta: így például az Alien – A nyolcadik utas: a Halál (1979) Ellen Ripley-vel, vagy a szintén nem mai Terminátor (1984) Sarah Connorral. Érdekes, hogy az Alien-filmek prequelje a Prometheus (2012) szintén átcsúszik, és A kaptár (Resident Evil, 2002)  kapcsán felmerülő kifogás, miszerint Alice neve nem hangzik el sosem a filmben, szintén nem elég erős érv ahhoz, hogy ez a film se teljesítse a tesztet.

Űr-témájú filmek közt is a Kapcsolat (1997) könnyen teljesíti az elvárásokat, ahogy például a még mindig felkapott Csillagok között (2014) is, bár egy kommentben olvastam egy gondolatot, amellyel mélyen egyetértek: „This movie passes the test on a technicality, but fails in spirit.”

A végtelenségig és tovább folytathatnánk a sort, viszont ideje levonni a végkövetkeztetést: a női karakterek, és az őket felvonultató filmek éppen annyira képesek megbonyolítani egy végtelenül egyszerűnek látszó tesztet, és több kérdést, mint választ hagyni maguk után, mint általában a nők maguk – bármi mást is a világon.