A nagy budapesti zombiapokalipszis igaz és hiteles története #7

Ferenc, október 24. 15:36Sosem szerettem a zombifilmeket, ha valamelyik csatornán az volt, rögtön átkapcsoltam egy másikra, mert a való világban ilyen nincs. Ez csak kitaláció. És csúnya is. Még azt sem szerettem, ha a gyerek (Maciról beszélek, aki meglepő módon szintén volt az) „zombilelövőset” játszott a számítógépén. Mert zombik márpedig nincsenek.

Aztán felfordult a világ, és meg kellett másítanom a nézeteimet. Mert az egész kezdett valósággá válni. Sőt, a média már egész apokalipszisről beszélt. Az események gócpontjától elég messze, kábé 350 kilométerre lakom egy kárpátaljai kisvárosban, Beregszászon. Az első zombulós információk még hidegen hagytak, de a kedvesem óvó-aggódó anyatigris lévén, aki mindig nyomon követte mi történik fia környezetében, egyre figyelmesebben kezdte nézni a híradásokat (már ameddig voltak).

– Maciékat nem lehet elérni – mondta az esti híradó után. – Hívd a Danit, vagy a Mátét, vagy akárkit, mert valami közelebbit szeretnék tudni róluk! – tette hozzá ellenmondást nem tűrően.

Többszöri próbálkozás után elértem Danit, aki nem szolgált újabb információval, csak annyival, amennyit már egyébként is tudtunk. Nyugtalanul tértünk nyugovóra.

Október 25. 6:50

Szokás szerint korán keltünk, de a reggeli kávém mellé kivételesen egy listát is kaptam, mert az én kedvesem a racionálisabb nők közé tartozik.

– Csak napok kérdése és ez az egész ide is begyűrűzik – mondta, majd elém tolta a cetlit. Kétszersült, rizs, száraztészta, olaj és egyéb tartós élelmiszerek szerepeltek rajta, kivéve az utolsót:

FEGYVER!!!

Ezen a tételen kicsit fennakadtam, mert nem egy militarista jellemnek ismertem meg az elmúlt 38 év folyamán, de igazat adtam neki.

Hamarosan már két nagy cekkerrel és egy teli hátizsákkal tartottam haza a boltból, mindenből annyit hoztam, amennyit tudtam és bírtam, amikor összefutottam az egyik szomszéddal. Vászja már hónapok óta a donyecki fronton volt, s hosszú idő után először jött haza. Szóba elegyedtünk és elmeséltem neki a pesti eseményeket, figyelmesen végighallgatott, majd olyat mondott, amitől majdnem én is elzombultam.

– Kábé két hete – kezdte – olyan „katonák” jelentek meg az arcvonalon, amilyeneket eddig még nem láttunk. Nem lehetett őket megölni, csak ha a fejüket lőttük szét. De már a mozgásuk is elég fura volt, lomhán, hörögve, krákogva mozogtak fegyver nélkül. De amikor a közelünkbe értek, ránk vetették magukat és haraptak, ahol tudtak. – Kétkedve hallgattam.

– Tudod – folytatta – egy század parancsnoka vagyok, így a hírszerzők jelentései is hozzám futnak be. Az egyik nap egy csecsen foglyot hoztak elém, akiből egész érdekes információkat vertek ki a fiúk. Ezek a katonák tulajdonképpen a mi embereink voltak, csak Csecsenföldön hadifogolyként egy szérumot kaptak, amitől ilyenné váltak. A szérumot azonban széthordták egész Európába is, mint ahogy korábban az AIDS-et és az ebolát is, mert ez az „ő válaszuk” az európai szankciókra. Valószínűleg Budapest volt a legközelebb, de napokon belül bizonyosan ilyen híreket fogunk hallani egész Európa területéről, sőt még a Közel-Keletről is.

A beszélgetés kezdett egészen furcsa irányt venni, így témát váltottam, rákérdeztem a fegyverre.

– Van! – mondta. – Egy Kalasnyikov, hozzá öt magazin (tár) lőszer, és egy hangtompító csak 300 zöldhasú!

Hazakísértem (két háznyira esik), megejtettük az üzletet és grátiszként még kaptam 5 tojásgránátot is. Sosem szerettem az összeesküvés-elméleteket. De az, amit Vászja mondott, az még inkább megerősített abbéli meggyőződésemben, hogy nem kívánok konteóhívekkel beszélgetni. Még hogy az AIDS meg az ebola, most meg ez is az orosz titkosszolgálat műve volna? Mindig fenntartásokkal kezeltem a KGB-ről keringő különböző híreket, Trockij mexikói merényletétől kezdve egészen egy ezév tavaszi gyilkosságig, amely során egy neves ellenzéki vezetőt öltek meg a Vörös tér közelében. Mit ad Isten, ott is pont öt csecsent vádoltak.

Október 26. 9:40

Ma reggel úgy éreztem szétnézek kicsiny városomban, már csak azért is, mert volt még a bankkártyámon némi gyrivnya, s úgy gondoltam leveszem, jobb helye lesz nálam. A Szovjetunió szétesésekor egyszer már lenyelte az állam a pénzem, nem akartam, hogy ez megismétlődjön. Mondjuk ha kitör a káosz, amúgy sem lesz értéke semmilyen valutának, de ez egyelőre nem izgatott, nyoma sem volt a hírekben tapasztalt pániknak, de még a zombiknak sem. A félelem viszont tapintható volt. Ugyanaz történik, mint a 2008-as gazdasági válság esetében: még senki sem tudja, hogy mi az, még csak a hírekben beszélnek róla, de már előre félünk tőle. A korábban nyüzsgő kisvárosunkban sűrű csend honolt. Csak innen-onnan hallatszott kopácsolás. Szinte mindenki az ajtók, ablakok bedeszkázásával foglalkozott, már a sarki élelmiszerüzlet nagy üvegtáblái is be voltak zsaluzva – némiképp feleslegesen, ugyanis készleteit teljesen kifosztották a hozzám hasonlók, új szállítmányok pedig nem érkeztek. Akár be is zárhattak volna.

Autókat is alig lehetett látni, a buszok is a garázsban álltak. A városközpontban a jelzőlámpa sárgán pislogott, ott ahol korábban percenként több kamion haladt át, most hosszú fertályórákig semmilyen járművet nem lehetett látni. Furcsa volt tapasztalni, hogy ebben a kisvárosban, ahol majdnem mindenki ismer mindenkit, most csak intünk egymásnak köszönésképp és még a legjobb ismerőssel is csak néhány lépés távolságból merünk beszélni. Mindenki fél mindenkitől.

A Vérke-hídon egy szerelmespár pont lakatot zárt a vas tartókra (ismerem őket: Béla és Kati), majd a kulcsot a vízbe dobva elfutottak. A fiú hátán Kalasnyikov lógott, a lány pici táskájából pedig egy 38-as pisztoly agya kandikált ki. Az Arany Páva Étterem impozáns épülete, a korábbi Úri Kaszinó, amely régre nyúló múltja során oly sok mindent élt át, szégyenszemre bedeszkázva fogadta vendégeit. Gyula az ajtónálló (doorman) csak biccentett, de láttam, hogy az ő kabátja is dudorodik valami nagytól.

Mélázásomat hirtelen lövések szakították félbe, amik a színház felől jöhettek. Akinél fegyver volt (nálam is) futva indultak végig az Illyés Gyula sétányon. A színház bejárata előtt két férfi állt az árkádok alatt, feléjük pedig az új vásárcsarnok irányából 50-60 fura mozgású, szakadt ruházatú, félszemű, félkarú embernek nem nevezhető lény araszolt feléjük furán, krákogva. (Sosem értettem a filmekben sem, ezek miért mászkálhatnak ekkora falkában!?)

– Hát, már ide is elért – döbbentem meg hirtelen. – Hamarabb, mint gondoltam!

Közben újabb lövések dörrentek, én is elsütöttem egyes lövések leadására állított fegyveremet. Négyet-ötöt lőttem, talán egy telibe is talált. Nem tudom, hogy az adrenalin, a stressz, vagy a félelem miatt, de nem szólt semmit a lelkiismeretem. Pedig emberre még sohasem lőttem. De ezek talán már nem azok voltak. Ijedtemben furcsa gondolatom támadt: kipróbálom a gránátot is. A robbanásnak frenetikus hatása volt, mert nagy pusztítást végzett, de mindeközben mégsem. Az addig állva mozgó társaság megmaradottai kúszva közeledtek felénk. De néhány perc alatt minden elcsendesedett. Csak fej nélküli emberi roncsok, azonosíthatatlan testrészek és zsigerek maradtak a földön. Lesz dolga a köztisztaságiaknak bőven. Meg a varjaknak is. Felmérve tettem következményeit, gyorsan elinaltam.

Amikor hazaértem, a kedvesem azzal fogadott, hogy Zsuzsi sms-ben küldött magukról némi információt. Azt írta, hogy ő Daninál van, Maci pedig valahol egy metróalagútban. Nem ismerem a részleteket, de valamikor meséltem neki azokról a szellőzőkről, amiket még mi építettünk, remélem ott van.

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!