Lev Grossman: A varázslókirály – Amikor a valóság arcon köpi a mesét

Lev Grossman ismét megmutatta. A varázslók szerzője egyszer már bebizonyította, hogy nem aprózza el, ha emocionálisan kínoznia kell az olvasóját, az egyszer biztos. A trilógia második kötetében, A varázslókirályban ha lehet, még több az érintkezés a realizmussal és még kevésbé érződik az, hogy a mágia segítségével elérhető volna bármilyen, akármilyen boldogság. Csakhogy ezúttal mindezt a felnőtté válás motívuma nélkül, a konformista felnőtt lét irányából és egészen más, földalatti mellékutak felől vágja az olvasó arcába.

Quentin immár évek óta királyként uralkodik Fillory földjén kellemes semmittevésben két egykori egyetemi mágushallgató társával és régi szerelmével, Juliával, aki pedig mindenféle hivatalos képzés nélkül lett varázshasználó. Egy nap viszont befejeződik a tespedés, mert rájuk talál a kaland, ami elől nem térhetnek ki. Valami gond lesz a királyságukat beborító órafákkal, az egyik Páratlan Vad, egy nyúl pedig halált jósol számukra. Quentin és Julia tehát hajóra szállnak, hogy a kaland hová vezet: a mágia pusztulásához vagy a dicsőséges hőssé váláshoz.

Az író ezúttal jó darabig nem rángat ki minket az erősen Narniára hajazó világ fényes nyugalmából és köpi a szemünkbe a valóságot. Ez azonban nem is baj, mert így rendkívül hatékonyan tudja megmutatni, hogy voltaképpen mennyire unalmas, ha az ember varázsló vagy király, de főleg, ha mindkettő egyszerre. Ez pedig pont annyira hatékonyan bontja le fantasy-k mítoszait, mint az első könyv realista szürkesége. Gyakorlatilag a tunyaság olyan szintjét érik el hőseink, hogy még abban sem biztosak, szükségük van-e egyáltalán bármiféle kalandra azok után, amit átéltek a trón megszerzéséért. Amikor azonban szabályosan belekényszerülnek az új kalandba, na akkor ismét pofán csap a realizmus, méghozzá ha lehet, még durvábban, mint az első részben.

Ettől a ponttól kezdve ugyani a történet két szálon fut. Nem csupán a fősodort képező kulcsgyűjtögetős mese halad előre az írótól megszokott, lassú hömpölygéssel, hanem megismerjük Julia varázslóvá válásának történetét is; amely bizony jóval keményebb, mint bármi, amin Quentinnek át kellett esnie az előző részben. Julia ugyanis nem nyert felvételt az egyetemre, az emléktörlése viszont félrement. Emiatt kénytelen volt saját magának felfedezni a mágiát, márpedig az efféle, évekig tartó fixáció az őrülettel határos, még akkor is, ha igaz. És ez csak a kezdet, innentől minden más súlyos poéngyilkosság volna. Mindenesetre a karakter renegát és szélsőséges viselkedését teljes mértékben megmagyarázza, még bocsánatossá is teszi.

Ami viszont egészen megdöbbentő, hogy a világ építése sem marad annyiban, nem csupán néhány hozzáadott értékkel leszünk gazdagabbak, hanem megismerjük az underground, autodidakta mágustársadalmat is, akik rendkívül érdekfeszítően, a tudomány szemén át tekintenek a varázslatra. Számtalan áltudományos magyarázattal lesz gazdagabb az olvasó, még úgy is, hogy mindeközben felmerül a hit kérdése.

Grossman apróságai pedig ismét úgy visznek előre, hogy a végén minden összeáll egyetlen, nagy képpé. Ami a könyv legmegdöbbentőbb tulajdonsága, hogy hiába egy trilógia második darabja, cseppet sem érződik rajta a középső kötetek állandó betegsége, vagyis nem puszta unalmas átvezetőként szolgál az erős első és a hűdenagyon epikus befejező rész között. A varázslókirály önállóan is megáll a lábán, és nincs kizárva, hogy stabilabban, mint az első könyv.