Lifeline Napló – Day #2: A hegycsúcs felé

Taylor valahogy megúszta az első éjszakát. Másnap kitörő örömmel prüntyögött a telefonom hajnalban, és boldogan ecsetelte, hogy igazából nem halott, aminek azért örültem. Aggódtam, hogy a sugárzás végzetes lesz-e – mégse hagyhattam csak úgy a mínusz több ezer fokban fűtés nélkül szegényt. Elvileg nem hullott ki a haja, úgyhogy aggodalomra talán nincs ok, és a ruha is megvédte valamennyire. Nem lehetett olyan kellemes egy radioaktívan sugárzó hajtómű mögött éjszakázni, de legalább nem látszik meg a decemberi gázszámláján. Mondjuk, ha belegondolok, jobban örülne a gázszámlának, mint egy idegen lénynek. Kivéve anyámat.

– Olyan szar a szám íze korán reggel, mindjárt vattát köpök – ecseteli Taylor hajnali üzenetében, nem mintha kíváncsi lettem volna erre. Talán a bolygó légtere miatt szennyezettebb a levegő, vagy a fene tudja, mi baja lehet. Fogat mosni meg nem igazán lehet ott.

– Baromi éhes vagyok. Van egy kamraszerű valami a roncsok között. Próbáltam kiütni az ajtaját, de nem sikerült. Szerinted megpróbáljam, vagy inkább a kajatablettáimat vegyem be? És még van egy félig teli üveg vizem. Na hát, „félig teli üveg”, ezt mondtam. Milyen pozitív vagyok, nem igaz? – írta az űrhajós.

Taylor hozzám képest túlságosan is optimista. Csipás szemeimmel én még azt se tudom, hogyan kéne felkelnem az ágyból, és elindulnom Budapest irányába viszonylag vállalható arcszerkezettel, miközben neki a „félig teli” üveg vizét kell beosztania egy totál idegen bolygón. Valamit jó lenne eltanulni ettől a sráctól.

– Mindenképp spórolj azzal, amid van. Ne fecséreld az energiád arra a kamraajtóra. – válaszoltam neki.

Azt gondoltam, hogy most be tudja osztani a kevéske ételét, és ha valahogy jobb erőre kap, akkor megpróbálja kinyitni azt a kamrát. Azt se tudhatja, hogy vajon van-e ott még valami, vagy elvitték-e már az idegenek.  Mindig megborzongok, ha arra gondolok, hogy Taylor valószínűleg nem egyedül van azon a holdon. De azért reménykedjünk, hogy még is.

Ez után majdnem fél napon keresztül csak ment és felfedezte a körülötte lévő dolgokat. Kanyonokról, barlangokról írt nekem.  Folyamatosan tanácsot kért arról, hogy bemenjen, vagy lesétáljon-e a barlang mélyére. Eleve nem is engedtem volna, hogy összevissza kódorogjon. Talált egy régi hajóroncsot, ahova mindenképp be akart menni, én azonban lebeszéltem róla.

– De teli lehet kajával, bármi lehet odabent. Még meleg is.
– Ne menj be oda, hagyd úgy. Nincs értelme, ki tudja, mi lehet odabent.
– Lehet, hogy igazad van. Ha bemennék, az olyan lenne, mint valami ZS-kategóriás horrorfilmben. Elkerülöm inkább a fenébe és visszamegyek a Variához.

Így is lett. Újabb fél napon keresztül csak visszafelé gyalogolt, néha-néha rám írt, hogy épp mit látott. Taylor a végére baromira fájlalta a lábát, a mentőkabinos ütközés során valószínűleg beüthette. A visszasétálás közben borzasztó fájdalmat kezdett érezni. Azt tanácsoltam, hogy vegyen be egyet a nála lévő fájdalomcsillapítóból, annak ellenére, hogy összesen 3 darab van csak nála. Ekkor már csak 2. Reméltem, hogy nem feleslegesen beszéltem rá erre. De mi lenne, ha nem bírna felállni, és az éjszaka ott fagyna meg valahol a semmi közepén? Inkább sétáljon vissza biztonságban.

Eltettem a telefonom éjszakára, azonban éjfél előtt valamennyivel kaptam még egy értesítést.

– Újra itt vagyok a Varián. Valahogy sikerült meghekkelnem a riasztót, és most látszólag működik, tudom monitorozni a hajó környékét. Most lefekszem aludni, majd reggel írok.

A következő reggel egy rakás értesítést kaptam. Gyorsan a kezembe vettem a telefonom.

– A riasztó magától kikapcsolt! A nyomkövető monitor meg semmit sem mutat. De tényleg, teljesen lehalt az egész. Nem érdekel… inkább kihúzom az egészet. Biztos, hogy nem lesz életem legjobb éjszakája, de nem tudok mit tenni. Inkább megpróbálok visszaaludni.

Hát pajtás, erre nem keltem fel az éjszaka. Taylor eléggé be volt rezelve, de boldogan konstatáltam, hogy egy újabb éjszakát húzott ki. Ajánlottam neki, hogy most nyugodjon meg, és reggelizzen valamit a fedélzeten.

– Ez az! Citromos tonhalkonzerv. A bajnokok reggelije!- írta. Azért volt benne némi irónia.

Megértem. Rosszul lennék a hal szagától, főleg reggelire, tej mellé. Elképzeltem, ahogy a csokis müzlim helyett egy adag halat kellene ennem. Egyre jobban sajnáltam a srácot, bár, örülhet, hogy talált elég élelmet a hajón.

– Arra gondoltam, hogy tovább megyek, és felmászok arra a hegycsúcsra, amit tegnap láttam. Onnan talán lesz némi kilátásom, és fel tudom mérni a terepet.

Nem hangzik hülyeségnek, de biztos, hogy oda akar elindulni, sajgó lábbal?

– Talán veszélyes is lehet ott, nem gondolod?
– Ide figyelj. Egy teljesen képzetlen csillagásztanonc vagyok egy idegen bolygón, több millió fényévre a mi Napunktól, amiben te épp sütkérezel (Tél van, de ne zavarjon). Eléggé fáj is a lábam, és az éjszaka lekapcsolt a riasztó, mintha valami szellemhajón lettem volna. Szóval, szerinted ehhez képest mennyire veszélyes megmászni egy hegycsúcsot?

Köpni-nyelni nem tudtam. Tulajdonképpen igaza volt.  De valami bizonytalanság volt bennem.

– Reméljük, hogy tényleg hegycsúcs lesz ott, és nem valami más – válaszoltam neki.

Egész álló nap újra barangolt, míg a hegycsúcs közelébe nem ért.

– Itt vagyok. Előttem egy óriási kráter, ahova le kellene másznom, mielőtt tovább mennék. Át fogok kelni rajta.

Na ez az, amitől féltem. Emlékszem, hogy a srác lába rettenetesen fájt legutóbb. Mi van, ha megbotlik? Azonnal belezuhan, és soha többet nem jön ki onnan. Ezt nem fogom engedni.

– Inkább fordulj vissza, kérlek. Ne menj el, menj vissza a Variához. Hülye ötlet volt idáig eljönni. –írtam neki, és közben bántam, hogy egyáltalán idáig engedtem elmászni őt.
– De ott van lent egy másik roncs, talán van benne egy-két dolog, ami jól jöhetne. Innen látom, hogy lent van például egy tökéletesen egyben lévő generátor. Le kell mennem érte.- válaszolt azonnal.
– Ne menj le!  Túl veszélyes. Majd máskor visszajössz érte, de most inkább ne.
– Most ez komoly? Eddig támogattál, elrángattál ide a semmi közepére, majd miután ideértem és találtam valamit, visszafordítasz?- válaszolt dühösen az asztronauta.
– Felejtsd el! Nem látod, hogy egy lukban van? Egy óriási kráterben? Hogy mászol ki onnan? Menj vissza a Variára! Van ott még elég cuccod.
– Ez baromság. Mi lesz a következő? Eldobatod velem az összes kajakészletem? Megkérsz, hogy sétáljak meztelenül a bolygón szkafander nélkül? Idáig jó segítség voltál, és ez az egyetlen ok, hogy hallgatok rád most is. Visszamegyek a Variára. Ami egy óriási faszság, de megteszem.
– Akkor siess csak, indulhatsz is… – válaszoltam neki gúnyosan. Én is eléggé bepipultam rá.
– Bocs, de mostantól nem fogok ilyen sűrűn tanácsokat kérni, nincs túl sok hasznom belőle. Ki is kapcsolom a kommcsatornát a picsába. Inkább beszélgetek az idegenekkel, meg az Űr csöndjével, mint veled. Na helló!

Taylor kijelentkezett.  Legalább fél napja nem érem már el, és nem is írt még. Vajon tényleg engednem kellett volna, hogy menjen a saját feje után? Én nem akartam neki rosszat, de egy óriási kráter volt előtte, nem engedhettem, hogy lesétáljon oda. Ki tudja, mi történne vele? És ha ott ragadt volna a lukban? Túl nagy kockázat…

Valószínűleg visszaindult a Varia felé, ha csak…el nem indult a kráterbe. Hogyan oldjam ezt meg? Csúnyán magamra haragítottam. Lehet, hogy itt lesz a vége?…

Folytatása következik…