A Superhot elképesztően szürreális és kényszeres gondolatokat szülhet a játékosok fejében, mielőtt beszippantja őket. Vigyázz, mert ha beszippant, onnantól nem szabadulsz. Mi szóltunk!
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Agyaltatok már azon a kényszeres gondolaton, hogy a világ körülöttünk csak egy illúzió? Hogy ami velünk történik, az csak egy mesterségesen felépített, fura vízió része? Hogy amit minden nap teszünk, az csak a virtuális valóságban történik, ami egy másik világ része, ami egy újabb világ része, és hogy ez a kör fraktálszerűen végtelen világként egymásba kapcsolódik? Na, pont ilyen beteg gondolatokat szül a Superhot az ember fejében, mielőtt beszippantja a rendszer. No meg a Mátrix.
Végigvittem a játékot, majd újra elkezdtem gondolkodni: az „igazi” valóság valami egészen más dolog, mint amit mi gondolunk, és csak relatív? Gondoltál már arra, hogy a színfalak mögött mindenki beépített, csak te nem? Félelmetes az a kényszeres gondolat, hogy egyszer csak lehull előttünk a lepel, a szemben lévő fal leborul előttünk, majd látjuk, ahogyan mások figyelnek minket ezer kamera kereszttüzében?
HIRDETÉS
Elég beteg és kényszeres percepció ez, főleg, ha valaki ezzel fekszik-kel minden nap, de biztos vagyok benne, hogy nem csak én éreztem már úgy életem bizonyos pontjainál, hogy „na ezt biztosan valaki megrendezte, ilyen nem lehet”.
Majd ahogyan ezt kimondod, gyanúsan körbenéztél magad körül. Nem, ez nem paranoia (asszem… KI VAN MÉG ITT A SZOBÁBAN???), amíg nem uralkodik el rajtad. Inkább arról van szó, hogy keveset tudunk az emberi elméről, saját határainkról, a világ határairól, a tudat végességéről, na meg azért az is idetartozik, hogy az ember nem csak hús és vér. A Superhot ennek tökéletesen az ellentétét állítja – az ember csak egy rohadt gép, amibe az információt le lehet tolni egy csövön, és azt csiripeli, amit a „rendszer” kíván.
Rutinok, szokások, mindennapi emberi tevékenységek jellemeznek minket. Ahogyan mi gamerek, úgy leülünk és csak úgy játszunk, amikor tudunk, mindennapi tevékenységünk részeként, majd hirtelen észrevesszük, hogy elvarázsolódtunk egy másik világba és a játék idejére azt hisszük, hogy ott vagyunk, és hogy a gondolataink szabadon fogannak meg ezen a világon belül. A Superhot végre játékként rámutat arra, hogy az emberi elme, a világ, amit magunk köré építünk a technológia segítségével, az egy mesterségesen alkotott virtuális hálózat, és hogy a gamerek valójában óriási hazugságban élnek, ha azt hiszik, hogy tudatában vannak a fogyasztói szokásaikkal.
A Superhot fogja magát, lehúzza a rolót, majd elmenekül a játékipar trendjei elől. Nem parasztvakít óriási bejárható területtel, küldetésekkel, hanem mindezek nélkül képes élményt és gondolatot teremteni a játékos fejébe, ha az persze befogadja. Leültet, elmondja a játékszabályokat (amelyek bizonyos értelemben végtelenek) és ennyi.A Superhot annyira FPS, amennyire anti-FPS is: ahelyett, hogy az akcióorgia dominálna (ahogyan azt megszoktuk ettől a műfajtól), inkább taktikázni, folyamatosan előre kell kigondolnunk minden lépést. A játék különlegessége, hogy csak akkor mozog az idő, amikor te mozdulsz. Ahogy megmoccansz, a feléd repkedő golyók azonnal elindulnak, a piros színű ellenfelek támadásba lendülnek, így minden lépésedet egy vagy két pillanattal előbb kell felmérni, mint ahogyan az megtörténne. Nem te lassítod be az időt, hanem Te gyorsítod be azt a valóság sebességére – minden mozdulat relatíve a te felelősségeddé válik, így inkább magadat okolod az elhalálozásodért, mert látod a feléd repülő golyót, és mégsem tudsz ellene tenni.
Egyetlen pillanatig sem tud felidegesíteni a Superhot, hiába fogjuk rengetegszer elrontani a pályákat a furcsa, de jól működő játékrendszer miatt. Szinte sosem történik kétszer ugyanaz a szituáció, az ellenfelek hol rádrontanak, hol messziről lőnek és néha lehetetlen kiszúrni a golyózáporok irányát. Vannak pályák, amiket 20-30 alkalommal kell újrapróbálni, mégis minden pillanatában izgalmas marad, mert a játék olyan baromi súlyos történettel rendelkezik, amiről képtelenség spoilermentesen beszélni. A spoileresség alatt értsétek azt, hogy ha a játék zsenialitásáról kezdenék el ömlengeni, már átvitt értelemben, az is spoiler volna!
A SUPERHOT isteni, mert én vagyok a világ legjobb SUPERHOT játékosa, és én csak mindenkinek ajánlani tudom a SUPERHOT-ot. Lehet benne rengeteget lőni, meg vannak benne pályák. Pisztolyok, fegyverek, sőt, még egy kard is. A kard egy nagyon jó fegyver. El lehet őket dobni.
– mondaná a COD-rajongó kisgyerek a kettétört és lekopott WASD-os LED-billentyűzetének árnyékából.
A Superhot egyszerűen páratlan FPS a maga kategóriájában, ám egyetlen óriási problémája van: a jelenlegi borsos árához maximum 2-3 órás sztorimód társul és ez baromi kevés annak ellenére, hogy minden perce aranyat ér. 6000 forint túl borsos összeg ahhoz, hogy a pár órás sztorimód után a challenge módban, vagy a végtelen módban lövöldözzünk és szeleteljünk. Így azt tudom ajánlani , hogy várjunk, amíg kicsit lejjebb megy a játék ára.
Mindenkinek tudom ajánlani a Superhotot, de főleg azoknak, akik NEM szeretik az FPS műfaját, pontosabban a mai trendi, belső nézetes darabolást. Azoknak ajánlom, akiknek hányingerük támad a tömeg FPS-ektől, akiknek elege van abból, hogy évről évre ugyanazt gyömöszölik le a játékosok torkán. Akik rosszul vannak az FPS zsáner unásig ismételt, lerágott csontjától, gusztustalan pátoszosságától, akik besokalltak a papírmasé karakterektől és újragyártott történetek százaitól. Akik torkig vannak a játékipar jól bejáratott és ezerszer eladott sztenderdjeivel, akik valami teljesen új megközelítésen keresztül szeretnék megtapasztalni, hogy milyen gamernek lenni a 21. században – akik ezt az üzenetet megértik a játékon keresztül, na, ők fognak a legjobban szórakozni vele.
A Superhot a játékipar metanyelvi lázadása a sablonosság ellen és az eredetiség mellett, egy olyan gyöngyszem, amire a legritkább esetben van példa mostanában.
Vagy elég, ha csak egyszerűen annyit mondunk, hogy ez a játék Superhot. Super-Hot-Super-Hot-Super…
