Virág Emília: Sárkánycsalogató – „Az év legelszabadultabb urban fantasyja” nem is annyira elszabadult

Aki olvasott már urban fantasyt, az nagyjából tudja miről szól a zsáner. A nagyvárosban működik a mágia, törpék mászkálnak a füstös belvárosi kocsmákban, vérfarkasok szedik áldozataikat diszkókban és mágusok oldják meg a sikátorok bűncselekményeit. A példa nyilván sarkított és általánosító, de valami ilyesmire kell gondolni a műfaj nevének hallatán. Neil Gaiman Soseholja vagy China Miéville Patkánykirálya rendkívül kézenfekvő példák, de nem kell messzire mennünk, ha körülnézünk, magyar szerző is írt már ilyet. Ott van például László Zoltántól az Egyszervolt vagy Sepsi Lászlótól a Pinky. Az „elszabadult” szó hallatán pedig nem csoda, ha valakinek Miéville teljes munkássága ugrik be, amit jobb kifejezés híján weird fictionként szokás kategorizálni.

Virág Emília regénye, a Sárkánycsalogató azonban nem különösebben elszabadult, és ami azt illeti, nem is igazán urban fantasy. Józsi, az egyetemista pizzafutár másnaposan nekiáll kávét főzni és a kotyogósa segítségével véletlenül portált nyit egy másik univerzumra, ahonnét átjön Béla lovag és Egon, a sárkány, természetesen egymást üldözve. Némi budapesti pusztítás után úgy döntenek, hogy valahogyan haza kéne juttatni Egont a másik világba, így hát odautaznak, de ott sem minden fenékig tejfel: Józsinak boszorkányokkal kell szembe néznie vagy szövetkeznie, hogy a történet jól megérdemelt hőse lehessen.

A regény alapvetően azért nem urban fantasy, mert hiába játszódik az eleje és a vége Budapesten, a helyszín nem igazán képezi integráns részét a történetnek, arról nem is beszélve, hogy többet látjuk a pilisbékási állatmenhelyt és a másik, mesés univerzumot, mint magát a fővárost. Az, hogy bedobunk egy tabletet meg szót ejtünk a facebookról és feldúsítjuk a nyelvezetet a mai szlenggel (noha a csúnya szavak nélkül, azokat egy kezemen meg tudom számolni), még nem jelenti azt, hogy urban fantasyvel van dolgunk. Emellett maga a világ hiába táplálkozik a magyar népmesék hagyományaiból, ha a történetvezetés is végig másolja azokat. Márpedig egy magyar népmese eléggé kiszámítható tud lenni, így hát (az egyébként biztos kézzel vezetett cselekmény) nem okoz nagy meglepetéseket, nem szabadul el sehol, úgyhogy a kötet hátulján olvasható mondat, amelyet a cikk címében is idéztünk, sajnos nem állja meg a helyét.

A karakterek elég vegyesre sikeredtek, aminek az az oka, hogy mindenki úgy viselkedik, mintha valami súlyos egzisztencialista válság nyomná a vállát, még akkor is, ha az a gond nincs ott. Józsi figurája totál életképtelen egyetemista, aki mindent meg is tesz azért az állandó zsörtölődésével meg nagyzolásával, hogy ne szeresse meg az olvasó. Béla ellenben lényegesen szerethetőbb, annak ellenére, hogy kevesebbet szerepel a vártnál. Ellenben hibátlanul írt figurák a boszorkány Hollus, akitől mindenki retteg, de aki készséggel és mérhetetlen mizantrópiával segít az embereknek és Sára, az állatmenhely dolgozója, aki remekül mozog a kemény csaj és az önfeláldozásra kész jó lelkű lány közt, vagyis sokkal kiválóbb hősalapanyag, mint maga a főszereplő.

A regény egyébként remek humorral operál, hiába Egon a sárkány neve és trollkodik a holló, nem csúszik át egyszer sem paródiába, hanem épp a szatirikus és a parodisztikus közti vékony vonalon egyensúlyoz. Sajnos azonban nagyjából ez a humor az, ami megmenti a könyvet. A legfőbb probléma, hogy a kiadónak sikerült valahogyan teljesen rosszul pozícionálnia, és itt nem csak arról van szó, hogy mese nem egyenlő urban fantasy, hanem arról is, hogy ezzel a címkével a felnőtt geek olvasóközönséget próbálja megszólítani. Holott minimális átdolgozással a magyar irodalom egyik legnívósabb young-adult, sőt még inkább ifjúsági regénye lehetne belőle, amelyet simán bármelyik gyerek kezébe nyomnék, hogy elinduljon a geekké válás rögös útján.