Szellemirtók – Az új reboot nem lett harcos feminista propaganda

Ahogy arról már ezeken a hasábokon is volt szó, Hollywood átment hétköznap délutáni kertévébe: ismétléseket és gagyi koppintásokat láthatunk, az elmúlt évtizedekben egyre inkább. Nem lehet tudni, hogy ez az anyagilag jól bevált tendencia, ami kreatív (és akár művészi) szempontból önmaga alatt vágja a fát, meddig folytatódik még. Viszont ha már ilyen mennyiségben vannak blockbuster franchise-ok, avagy látvány- és popcorn-filmek, akkor reménykedjünk, hogy jobbak is kikerülnek közülük, és nézzük a középszer jó oldalát.

Például nálam rögtön jó pont volt a négy női főszereplő ötlete, amikor meghallottam az új Szellemirtók-film hírét: ez pont egy olyan típusú film, ami nemtől függetlenül szórakoztató lehet – ellenben mondjuk a Ryan közlegény megmentésével, ami predesztináltan csak férfiakból állhatott. Egyébként is, az eredeti forgatókönyvek hiányánál még inkább bosszantó tény, hogy még mindig irreálisan férfi-domináltak a sikerfilmek szereplőgárdái. (Viszont ez nem annyira meglepő, ha mondjuk mindenki megnézi, hogy a saját országában hány női politikust juttattak a parlamentbe.) Az alulreprezentáltság és az üvegplafon olyan, ami ellen érdemes tenni, azaz jó ötlet az egyszeri néző figyelmét felhívni arra, hogy

1. léteznek a nők
2. van humoruk
3. nem csak szép, hanem vicces színésznők is vannak
4. a nők a konyhán és a szülőszobán kívül lövöldözésben vagy tudományban is remekelhetnek, és egyáltalán: nem csak férfiak mellett, hozzájuk képest tudnak létezni.

És ha egyszer-kétszer megjátszotta Hollywood a „női remake” kártyát, akkor remélhetőleg előbb-utóbb eredeti filmeket is elkezdenek majd gyártani eddig férfiasnak tartott zsánerekben.

Paul Feig pedig – úgy tűnik – erre a nemes ügyre tette fel munkásságának nagy részét: a Koszorúslányokat, a Női szerveket és A kémet is ő rendezte. Ezekről nem tudok nyilatkozni, de a Szellemirtókkal sajnos csak fél sikert ért el, és nem azért, mert nem elég látványos, akciódús, vagy vicces a film. Ha ezek a fő szempontok, nyugodtan kipipálhatjuk mindhármat.

Azt a terhet viszont nem bírta el, hogy ezúttal egy olyan sorozat új epizódját készítette el, aminek a népszerűsége a Vissza a jövőbe-trilógiáéhoz mérhető, és aminek főcímdala, szállóigéi több mint 30 év után is gyakran előkerülnek még Magyarországon is. Az új film nagyon jól teszi, hogy nem próbál remake lenni, hanem reboot (azaz újrakezdtek egy másik világot, ahelyett, hogy „női Bill Murray”-ről kéne beszéljünk), de még így is soha nem látott gyűlölethullámot generált. Már az első előzetes is a legtöbb dislike-ot kapó Youtube-videó lett, és az amerikai bemutató óta ez elfajult: a gyártó Sony-t egyesek gonosz zsidók gyülekezetének kiáltották ki, akik lefizetik a kritikusokat; a mackós alkatú színésznő, Leslie Jones twitterét pedig rasszista, szexista sértegetéssel árasztották el.

Nem tudva, hogy Paul Feig milyen járatos a női vígjátékokban, és hogy Katie Dippolddal közösen írták ezt a filmet is, volt olyan jelenet, amikor azt éreztem, hogy a készítők nem sok nőt ismerhetnek, ugyanis néha feltűnően sztereotipizálónak éreztem a filmet – a női főszereplőkkel szemben. De valószínűleg egy hollywoodi vígjátéktól nem lehet teljes pártatlanságot elvárni, és a poénok nagyobb része teljesen jól működött, szerintem nem a férfitársadalom rovására.

Jó pont, hogy nem annyira egyfőszereplős a film, mint az 1984-es elődje, itt jobban megismerjük az idegeskedő, eleinte a tudományos karrierjét féltő Abbyt (Kristen Wiig), a főnökösködő, szellem-rajongó Erint (Melissa McCarthy), a jószívű, földhözragadtabb jegyárus Pattyt (Leslie Jones) és a robbanás- és kütyü-őrült Holtzmannt (Kate McKinnon). Előbbi két karakter a személyiségük, a túljátszás és az affektáló szinkron miatt is sok volt gyakran, de a szerethető és laza feka csaj, és a punk szaki emlékezetes marad. McKinnon hihetetlenül jó arcokat vágott, ő kapta a legjobb reakciókat és a legjobb szekvenciát is a filmvégi akciójelenetben. Nem csodálkoznék, ha ezután sokkal többet hallanánk a nevét, és nem bánnám, ha nem próbálna meg úgy kinézni, mint bármelyik más színésznő.

Az új Szellemirtók egy teljesen nézhető nyári szórakoztató film, ami nem lesz olyan nagy klasszikus, mint az eredeti, de a rémhírekkel ellentétben egyáltalán nem harcos feminista propaganda – csak egy kicsit csajosabb oldala az akcióvígjátékoknak. Érdekes azonban belegondolni, hogy mennyivel eredetibb is lehetett volna a film, ha a régiekhez hasonlóan a szereplők is írják a filmet. (Tipp: cameók és egy táncjelenet miatt a stáblista végét is érdemes megvárni a filmnek.) Kíváncsian várom Soderbergh kaszinórablásának női remake-jét, az Ocean’s Eight-et, és utána ki tudja, még mit: 12 dühös nő? Macskaszorítóban?