The Exorcist: 1. évad Pilot: Precízen festi az ördögöt a falra

William Peter Blatty – elméletileg egy megtörtént esetet feldolgozó – nagysikerű, 1971-es The Exorcist (magyarul Az ördögűző) című regényét még 1973-ban adaptálta a mozivászonra William Friedkin és a már említett író. A legjobb forgatókönyvért és hangért Oscar-díjat és négy Golden Globe-díjat bezsebelő, akkor roppant félelmetes (nemrégiben ismét megnéztem és unalmas volt) mozi kulthorrorrá nőtte ki magát, ami nem meglepő, hiszen egy olyan témát boncolgat, ami a létezésének az említése is cuki, orr alatti mosolyt vált ki a legtöbb papból, püspökből, hiába a római katolikus dogmatika egyik hivatalos szertartásáról beszélünk.

Ez nyilván azért van, mert manapság több a figyelemhiányos elmebeteg, mint a démontól megszállt személy, emlékezzünk csak Ferikére, az exörszájzbúkjára és az áhított Mountain Bike-ra. Nos, ezek az esetek nem csak hiteltelenítik a jelenséget, de teret adnak az egyházi és civil szkepticizmusnak is. Világunk oly sokszínű, hogy a számos pszichiátriai probléma csak tovább rontja az állítólagos megszállottak helyzetét, hiába teljesíti a delikvens az exorcizmushoz szükséges követelményeket:

• Magabiztos ősi, archaikus, senki vagy csak nagyon kevesek által ismert nyelvtudással rendelkezik
• 40 kilogramm testsúllyal képes kinyomni a teljes bútorgarnitúrát anélkül, hogy hozzájuk érne
• Rendkívül jól tud dolgokat, amiket nem tudhat
• Fizikailag irritálja a keresztény módiban megáldott szent szövegek, szent tárgyak
• Majdnem annyiszor káromolja Istent és a Szenteket, mint Jóska bácsi, a villanyszerelő, aki másodállásban alkoholista.

Az egyre jobban tamáskodó és szekularizált világunkban azért mégis sokan szeretnek másban gondolkodni, mint az elmebeteg valóság. Így Az ördögűző óta számos, a témát boncolgató film jelent meg a film további kettő és pluszegyedik, nagyon rosszul sikerül előzményeket feldolgozó epizódiján kívül. Itt van például a szintén igaz történeten élősködő Ördögűzés Emily Rose üdvéért, vagy az ugyanazt a történetet feldolgozó Anneliese, de ott van még A rítus is. A horror-szubzsáner a sorozatokat sem kerülte el.  Míg a Supernatural elbagatelizálja az egész témát, addig az Outcast érdektelenné teszi. A lassú karakterépítésével és történeti üresjáratokat módfelett halmozó, unalomba forduló plotline-jával leginkább azt az érzést keltette, hogy az egész évad egy ki nem használt erekció.

Na de itt van a The Exorcist, ami a pilot alapján egy hiánypótló sorozat lesz. Az első epizód szinopszisa:

Chicago, Illinois. Thomas Ortega atya (Alfonso Herrera) egy fiatal, szerfölött tehetséges, jólelkű, szerény, de „hivatását” csupán munkának tekintő pap igyekszik mindent megtenni nyájáért, még akkor is, amikor – láthatólag magánéleti problémák miatt – nincs kedve hozzá. Egyik megterhelő gondja az, hogy ugyanaz a rémálom gyötri minden éjszakán. Álmában Mexikóban jár, ahol betekintést nyer Marcus Keane atya (Ben Deniels) munkájába. Marcus atya hivatásos ördögűző, éppen dolgozik. Megpróbál kiűzni egy démont egy gyermek testéből, amit ez a démon nem preferál. Ahogy a pilotból kiderül, Marcus atya tökös, jazzmániás, leginkább exkommandósnak néz ki, mint egy kvázi-partizán, önfejű és öntörvényű ördögűző papnak, aki már az egyháznak sincs az ínyére.

Ortega atya fittyet hányva éjszakáira és a körülötte lévő jelzés értékű dolgokra, teszi tovább dolgát, míg nem egyszer nyája egyik tagja, Angela Rance (Geena Davis) azzal áll elé, hogy egyik leányát bizony megszállta – a kábszi és/vagy mentális problémák kérdés nélkül kizárva – egy démon, punktum. Amúgy meg hangok is jönnek a falakból. Ortega atya szkeptikus. Szerinte a démonok az egyház agyszüleményei, amivel egykoron a függőségeket, meg a mentális betegségeket magyarázták. Angela hajthatatlan, így Ortega beszél a leánnyal és úgy tűnik, csak szimplán depresszióval van dolga a családnak. Beszélgetést és egy közös vacsorát követően Angela férje – aki egy baleset folytán szellemileg egy zsák krumplivá degradálódott – miután megköszöni az atyának a látogatást, megemlít egy címet és egy nevet: Marcus atya. Ortegát ez nagyon szíven üti, hiszen a burgonya teljesítményű családfő nem ismerheti az álmait. Innen beindul a cselekmény, Ortega találkozik Marcusszal, aki meggyőzi, démoni megszállások léteznek és a családban a depresszió is kifejezetten lélekmelegítő a valós probléma mellett.

Jeremy Slater (igen, neki, vagy a FOX-nak (?) köszönhetjük a legutóbbi Fantasztikus Négyest) a sorozat jegyzője, nagyszerű atmoszférát teremt a pilotnak. Nyomasztó és fojtogató, amit a játékidő alatt képes fokozni. Előhúzza a szokásos, az utca túlvégéről bámuló és valamit motyogó hómlessz kártyát, majd kontráz  varjakkal, amit felpörget a Marcus atya által végzet fogkihullós, fejeltekeredős ördögűzéssel, de nagyszerűen nincs túltolva semmi. Ezt a hangulatot tetézi a választott évszak, az ősz, amit egy-egy jól rögzített vágóképpel nagyon jól kiemel. Ami a hangulatba belerondít, az a nagyon kellemetlen CGI. Még szerencse, hogy csak két, rövid jelentben kellett használniuk.

A ’73-as Az ördögűző azért működött, mert a keresztény vallás ördögét hozta testközelbe úgy, hogy a jelenlétét párhuzamosította a pszichózissal, az elmebajjal. Egyszerűen opció lett, hogy az utcán vonagló személy  nem a delírium tremens, vagy ismertebb nevén fehér láztól (ez bármilyen őrülettel helyettesíthető) van totál idegállapotban, hanem a démontól, ami megszállta. S ha ez igaz, akkor egy démoni megszállás bizonyítéka a pokol létezésének,  amitől számot vetve önnönmagunkkal kiver minket a hideg izzadtság. Ezt a hangulatot a The Exorcist a pilotban tökéletesen átadja, sőt, ezzel a felismeréssel szembesíti magát a főszereplőt is. Hirtelen a szimpla melóból valami több válik a számára, hirtelen, pap létére először „szólítja meg Isten” (pedig vélhetően inkább az ördöggel beszél a pilotban).

Végre nem ostobaságokkal akarnak rémisztgetni (mint például az Amerikai Horror Sztoriban), hanem óvatosan akar félelmet installálni. Valakit itt megszállt egy démon. Van gyanúsított, de lehet, hogy csak simán beteg a kis lelke, mert megmurdelt a pasija egy autóbalesetben. Az első rész ügyesen próbál félrevezetni. Az összképen leginkább az ront, hogy Angela rögtön és határozottan kezd el démonról beszélni. Ezt a logikai „bizbaszt” kiküszöbölhették volna, ha a karaktere erőteljesen bigott keresztény lenne, aki képtelen a vallásától elvonatkoztatva látni a világot, de nem az. Szerintem ez egy narratív huszárvágás volt, amellyel azokat az időigényes, de racionális lépéseket helyettesítették, amik elvezették volna Angelat a démoni megszállás tippjéig.

A pilot nem rémisztő, inkább zaklatott. Igazi pszichológiai horror, ami megfelelő tempóban építkezik. Nagyon jól érez rá arra, hogy nem lehet játszani a karakterépítéssel, nem lehet húzni az időt újra és újra a következő epizódig, míg mutatunk valamit. Ez elkapcsolási faktor, én pedig úgy kapcsoltam be a következő epizódot, hogy észre sem vettem (erre egyébként nagyban rásegített a film végén felcsendülő ’73-as betétdal is). Már a pilotból látjuk, hogy a sorozat készítői nem tartják működőképesnek a „házról-házra ördögűzés” konstrukcióját, így rögtön felismerhető jelekkel kommunikálják, hogy a történet apokalipszis szintű lesz, tehát nem részenként egy esetről, vagy egy hosszú esetről, hanem vélhetőleg egy kisebb papok vs démonok háborúról fog szólni a The Exorcist.

Aki unta az Outcast vontatottságát, akinek nem jött át a Preacher szétszórtsága és komolytalansága, akinek már herótja van a Winchester fivérek tizenkettedik éves bohóckodásától, az adjon egy sanszot az eredetileg a már sokszor említett ’73-as film remake-jeként induló The Exorcistnak, ami már a negyedik epizódjánál jár.