The Addams Family – Amikor a gót pszichopaták még galád mód szórakoztattak

1991-ben még más idők jártak a filmiparban. Nem csak azért, mert leomlott a Vasfüggöny, és ezáltal új ellenségképet kellett keresni a filmeseknek, vagy mert Batman volt a legmenőbb, hovatovább az egyetlen filmes szuperhős (egyébként is: mindig, minden körülmények között ő a legmenőbb), hanem mert Hollywood akkor még nem volt rest olyan műfaji kísérletekbe belevágni, hovatovább pénzt csinálni belőlük, amelyek manapság már régen bukásra lennének ítélve, vagy a megvalósításig sem jutnának el. Ha megnéznénk papíron az Addams Family-t, akkor mai fejjel csodálkoznánk, hogy erre épeszű producer hogyan bólinthatott rá.

Adva van egy, az alap jegyeiben átlag amerikai, minden másban messzemenőkig eltérő, a gót stílust, a boszorkányságot és a brutalitást preferáló família. Anya és apa odáig vannak egymásért, olyannyira, hogy arról ábrándoznak, hogy miként fognak holtukban együtt rohadni a földben, amikor pedig az asszonyt túszul ejtik, a férfi felizgul a szíjak és a piszkavas láttán. A gyerekek itt nem kisvasúttal múlatják az időt, hanem villamos székben játszanak kivégzősdit, az iskolai előadást pedig leszakadt művégtagokkal és több száz liternyi művérrel dobják fel, a nézők (a.k.a. átlagszülők) legnagyobb megrökönyödésére. Ennek tetejébe ott van egy önálló életet élő levágott(?) kéz, a Frankeinstein szörnyének beillő inas, a Vasorrú Banya Csúfságverseny győztesét is kenterbe verő nagyi, valamint a régóta elveszettnek hitt nagybácsi, mindezt megfűszerezve vastagon fekete humorral, egy első filmes rendező keze alatt.

A jelen kor emberének szemével nézve ennek a filmnek – képregényes alapanyag ide, sorozatos adaptáció oda – nem kellene működnie: behatárolhatatlan a célközönsége, a humora egy délutáni matinéhoz képest túl sötét, velős fekete komédiához képest pedig túl gyermeteg. Ráadásul akkor intett be az amerikai álomnak, mikor még az Amerikai szépség és a Született feleségek a kanyarban sem volt, még ha nem is annyira nyilvánvaló módon. Mégis működik. Ha pedig megvizsgáljuk miért, rájövünk, hogy nagyon egyszerű oka van:

jókor volt jó helyen.

Tim Burton a Batmannel, az Ollókezű Edwarddal, valamint az ezekben felvillantott német expresszionista stílusával, a horror elemek beemelésével a könnyedebb zsánerekbe nem csak friss vért pumpált Hollywoodba, hanem karrierje egyik legtermékenyebb és legsikeresebb korszakát élte. De ez Addamsék sikeréhez még nem lett volna elég! A TV ipar is ekkoriban találta fel igazán a diszfunkcionális család fogalmát, amely előképei között Addamsék is megtalálhatóak az újságok hasábjairól, valamint a két évadot megélt TV sorozatból. Al Bundy, majd a nyomában érkező Homer Simpson és díszes kompániájuk a TV előtt ülők számára egyszerre tette nyilvánvalóvá és szórakoztatóvá, hogy az átlag amerikainak nincs feltétlenül biztos, jól fizető munkahelye (amit még szeret is), nem várja otthon háromfogásos ínycsiklandozó vacsora, és nemhogy a szomszéddal, de még a saját családtagjaival sem feltétlenül ápol egészséges viszonyt.

Ha az addig operatőrként elhíresült Barry Sonnenfeld (Segítség, Felnőttem!, Tortúra) csak a fent említett két elemet vegyíti, akkor is sikerrel járt volna. Azonban az eredeti alapanyag szatirikus hangvételét a rendező a korszakra – és első sorban pont Burton filmjeire – jellemző groteszkséggel ruházta fel (a poén, hogy Burtonnek is felajánlották a rendezést). Még ma is irigylésre méltó, ahogy a szereplők a halállal élcelődnek (pl. ”Nick-Nack bácsi”), mégsem válik a humora undorítóvá, vagy öncélúvá, hovatovább horrorisztikussá. Éppen ellenkezőleg: az egészet áthatja egyfajta gyermeki báj és játékosság.

Szereplői a maguk különcségükkel nem (feltétlenül) akarnak kárt okozni a körülöttük lévőknek – hovatovább még felettébb szívélyesek is velük szemben – csak jól kívánják érezni magukat saját különcségükben, ezzel nem egyszer rámutatva az átlag polgár hamisságára. (Pl. Tully és felesége is ezt szimbolizálja, de Wednesday-ék esete a cserkészkislánnyal is ide sorolható.) Az akkor mindössze 11 éves Christina Ricci meredt tekintetével akármelyik Stephen King horror dicsőségére vált volna, és Angelica Hustont az ég is arra teremtette, hogy Morticiát eljátssza, ezzel minden gót rajongó példaképét megteremtve. A film központi szála mégis Gomez és Fester Addams körül forog, és a túlmozgásos Raul Julia, valamint a jóformán felismerhetetlen Christopher Lloyd kettőse már önmagában is elvinné a hátán az egyébként érdektelen és lapos örökösödési szálat.

De sem ezt, sem pedig a két évvel későbbi folytatást nem a történetéért szeretjük, hanem a karaktereiért, és a belőlük fakadó szarkasztikus humoráért. Sonnenfeldéknek sikerült megtalálniuk azt a kényes egyensúlyt a filmjük humorában és megvalósításában, ami miatt mind a mai napig a TV csatornák délutáni matinéműsorai között találkozhatunk vele, nem pedig a késő esti sávban, amelyhez hasonló bravúrra talán csak a Szellemirtók voltak képesek korábban. Ez pedig már megéri, hogy eljárjunk egy Mamushka táncot.