Sorozat

Úgy pusztult el a civilizáció, mint béka a felforralt vízben

Rácz Viktória
Rácz Viktória

2017. 06. 16. 10:28

Margaret Atwood 1985-ben írta meg disztópikus regényét A szolgálólány meséje címmel, melyet számtalan történelmi esemény, főként a Szovjetunió politikai rendszere ihletetett. A szélsőségesen patriarchális, vallási fundamentalisták által vezetett Egyesült Államok negatív jövőképe napjainkban szinte aktuálisabb témának tűnik, mint a regény készültekor volt, ezért nem véletlen, hogy a Hulu (a Netflixhez hasonló streamszolgáltatás) úgy döntött, itt az ideje sorozatot készíteni a történetből.
Korábban a témában:

A nem olyan távoli jövőben a globális felmelegedés és a növekvő meddőség okozta krízisből egy keresztény fundamentalista csoport emelkedik ki, amely fokozatosan átveszi a hatalmat a demokrácia fenntartásáért felelős intézmények felett. A valaha volt Egyesült Államokból Gileád Köztársaság lesz, melynek célja, hogy az elkárhozottnak vélt emberiséget megmentse Isten haragjától azáltal, hogy visszatér a bibliai tanításokhoz. Mivel a legégetőbb probléma a társadalom elöregedése, az elsődleges cél összegyűjteni az összes termékeny nőt. Ők lesznek az úgynevezett szolgálólányok, akiknek az a feladata, hogy gyermekeket szüljenek a legrangosabb politikai vezetőknek.

Így lesz szolgálólány June-ból (Elisabeth Moss) is, akit szökés közben szakítanak el a férjétől és kislányától, majd a „betanítás” után Fred Waterford (Joseph Fiennes) parancsnok házába kerül. Immár Offredként (az új neve azt jelzi, hogy kinek a tulajdona) folytatja életét, nemcsak a nevét veszíti el, hanem a jogait is, az összes tulajdona és a teste immár az államé, melynek célja, hogy Isten számára tetsző, erkölcsös világot teremtsen.

Ebben az erkölcsös világban a nők teljes mértékben alá vannak rendelve a férfiaknak, nem vehetnek részt a politikában, sőt, még csak nem is olvashatnak. Mindez azért, hogy száz százalékosan teljesíteni tudják biológiai kötelességeiket: a meddő feleségek kiszolgálják férjeiket, a termékeny szolgálólányok pedig gyerekeket szülnek gazdáiknak.


Könnyű lenne ráfogni a sorozatra, hogy valóságtól elrugaszkodott felesleges hisztéria, és mondhatnánk, hogy „velünk ilyen úgyse történhet meg”, ám Atwood története cseppet sem légből kapott, épp ellenkezőleg, tűpontos képet fest társadalmunk működéséről. Még szó sincs világméretű terméketlenségi válságról, mégis a politikusok rendszeresen próbálják átvenni a hatalmat a nők méhe felett, hiszen „aki teleszüli, azé a világ” ugyebár, abszurd szigorúságú abortusztörvényekkel is találkozhatunk szerte a világban (a legutóbbi ellen pont szolgálólányoknak öltözve tüntettek), és hát az is visszatérő bölcselet, hogy a nőknek az emancipáció helyett a gyerekszüléssel kéne foglalkozniuk.

Egyáltalán nem szürreális tehát Atwood jövőképe, hiszen nemcsak a napjaink politikusaiban továbbra is jelen lévő patriarchális gondolkodásmód stimmel, hanem a demokráciát működni képtelen, passzív és félrevezethető tömegek problematikája is. Ahogy Offred is elmondja a sorozat első részeiben:

Amikor elfoglalták a Kongresszust, nem ébredtünk fel. Amikor a terroristákat hibáztatva felfüggesztették az Alkotmányt, nem ébredtünk fel. Semmi nem változik meg azonnal. Egy lassan melegedő fürdőkádban azelőtt halálra főznek, mielőtt észrevennéd.

A szolgálólány meséjének első évada tíz, majdnem egyórás epizódból állt, amelyekben szépen fokozatosan ismertették meg velünk az új világrendet, illetve visszaemlékezésekből nagyjából az is kiderült, hogy milyen folyamatok vezettek a diktatúra kialakulásához. A sorozat egyediségét többek között az adja, hogy olyan embereket láthatunk egy sok szempontból sötét középkorra emlékeztető világban, akik ugyanabban a civilizációban nőttek fel, mint mi, tehát pontosan emlékeznek rá, hogy milyen volt demokráciában élni. A narrátor a főszereplő Offred, akinek nem csak azért fontos hallanunk a gondolatait, mert ezáltal jobban megértjük a motivációit, hanem azért is, mert egy groteszk kontrasztot teremt a külvilág felé mutatott viselkedése, és a belső érzelmei között. A nyomasztó cselekményt remekül ellensúlyozza, amikor egy-egy feszült helyzet közben gondolatban elereszt egy káromkodást, vagy éppen szarkasztikus megjegyzést tesz a szituációra. Hiszen ő is látja, hogy mennyire szürreálisan elmebeteg az a világ, amelyben élni kényszerül. Offred nem magáért akarja túlélni a rendszert, hanem a kislányáért, akiről nem tudja, hogy hol van, emiatt érthető, miért nem választja a sokak számára népszerű kiutat, az öngyilkosságot.


Az első évad hangulata elképesztően hátborzongató volt, köszönhetően a szürke és ijesztő világnak, amit az alkotók létrehoztak. A casting elég jól sikerült, a Mad Men – Reklámőrültekből ismert Elisabeth Moss alakítja Offredet, akinek ha kivágnánk a hatásszüneteit, valószínűleg negyed órával rövidebb lenne minden rész, de kár lenne ez az áldozat, hiszen nagyon izgalmas látni az arcán, ahogyan bizonyos válaszok előtt fontolgatja, hogy küldjön-e el mindenkit az anyjába, vagy a túlélés érdekében vágjon inkább jó képet. Messze nem csak a nyomasztásban jeleskedik a sorozat, hiszen a szlogenje is optimizmusról árulkodik:

Ne hagyd, hogy a gazembereknek legyűrjenek.

Bár még nagyon nyomokban jelentek csak meg a forradalom szikrái, egyértelmű, hogy a történet ebbe az irányba fog elmenni, és már az első évadban is volt Offrednek pár olyan apró győzelme, aminek mi is nagyon tudtunk örülni. Ami pedig a társadalomkritikát jelenti, nem csak egy átgondolt, jól megmagyarázott disztópikus világot kaptunk (még az is kiderül az első évad során, hogy a környező országok miért nem foglalkoznak az amerikai diktatúrával), de úgy általánosságban az emberi viselkedésről és főként a társadalomi működésbe ágyazott férfiuralomról is szól a sorozat, amelynek legelborzasztóbb jelenetei fájdalmasan ismerősek lehetnek számunkra. Innentől spoileresen folytatom.

A hatalom részéről megjelennek a képmutatók és a fanatikusok is. Waterford parancsnok az előbbi, Aunt Lydia (Ann Dowd) az utóbbi. Míg Lydia a ténylegesen vallási fanatikus vezetőt személyesíti meg, aki elhiszi, hogy Isten igéjét hirdeti, és a Bibliát tartja felhatalmazójának arra, hogy szemeket szúrjon ki és embereket korbácsoljon meg, addig Waterford a vallást csak álcának, politikai céljainak eléréséhez használja. Az álvallásosság valószínűleg a hatalmon lévő politikusok legtöbbjére jellemző, ezt mutatja a titkos bordélyház is, ahol a nagy tiszteletben álló erkölcshuszárok élhetik ki mindenféle szexuális aberrációikat. A hipokrata rendszer olyan szinten felháborító, hogy nem egyszer kínunkban fel kell nevetnünk bizonyos jelenetek groteszksége miatt. Például amikor az éppen sokkolóval kínzott Offredről kiderül, hogy terhes (legalábbis ezt hiszik), a vallatótiszt vidáman megszólal: Micsoda boldogság! – miközben a „mélyen tisztelt” szülőgép éppen a földön fetreng a fájdalomtól.
Az urizálás diszkrét báját is megismerhetjük Fred Waterford parancsnok képében, akit Joseph Fiennes olyan gyomorforgatóan önelégült fejjel alakít, hogy a jeleneteinél rendszeresen ökölbe szorítottam a kezem.

A sorozatban nem a kínzás vagy a nemi erőszak a leghidegrázósabb, hanem Waterford undorító urizálása, amely megtestesíti az ultimate szexista Sugar Daddy fogalmát.

Az már eleve röhejes, hogy azt feltételezi, a nőknek pont egy női magazin hiányzik legjobban a régi életükből, és ezt fantasztikus ajándéknak tartja, de egy külön részt is szenteltek annak, amikor Offredet konkrétan a saját szórakoztatására készült játékbabának nézve leborotválja a lábát (oké, hogy itt az új világrend, de attól még nehogy már egy nőnek szőr legyen a lábán!) felöltözteti kurvás ruhába, ráveszi, hogy sminkeljen, ráad egy tizenöt centis magassarkút, és elviszi a kedvenc lebujába kvázi megerőszakolni mindezt úgy, hogy közben önmagát fényezi, hogy mennyire boldoggá teszi majd ezzel Offredet.


Mindenesetre a sorozatnak a társadalomkritikus téma mellett kifejezetten pozitív üzenete is van, mégpedig az, hogy a diktatúrát ideig-óráig lehet tűrni, és az „új normálisnak” tekinteni, de azért az emberi méltóságot nem lehet az örökkévalóságig lábbal tiporni. Az évadzáró rész egyik legemlékezetesebb jelenete a Salvation (Megváltás), melyen a szolgálólányok általában súlyos bűnökért elítélt embereket vernek vagy köveznek halálra. A hatalom nem véletlenül találta ki ezt a gyakorlatot: egyrészt cinkossá kell tenni az elnyomottakat, másrészt a felgyülemlett düh állatias levezetésével kevesebb az esélye, hogy hazaérve a gazdáikba szúrják a konyhakést. Az utolsó részben azonban egy szolgálólányt kellene halálra kövezniük, és ez rádöbbenti őket arra, hogy nincs az a kínzás, ami miatt megérné teljesen elveszíteni emberségüket, ezért egytől-egyig visszautasítják a feladatot. És amíg van még ellenállás, addig nem veszett el teljesen az emberiség. Hogy mennyire erős ez az ellenállás a második évadból majd kiderül.

A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale). Amerikai drámasorozat, 60 perc, 2017. Értékelés: 10/10 raptor.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.