HIRDETÉS

HIRDETÉS

Sorozat

American Gods: 1. évad – Nincs isten ember nélkül

A Starz szárnyai alatt még májusában útnak indult nagyszerű Neil Gaiman könyv sorozatadaptációja, az Amerikai Istenek első epizódja – mint ahogy azt a pilot-kritikában is írtam – nagyszerű (az epizódvégi, meglehetősen több liter málnalében való „heteztmosmiért?” jellegű fürdetéstől eltekintve) és ígéretes volt. Az évad végére érve azonban a lelkesedésem csillapodott. A sorok gépelése alatt sem tudom eldönteni, tetszik-e, kell-e ez, vagy sem.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

A zseniális író könyvéből készült filmsorozat hibája az, hogy csak annak lehet (talán) egészen szórakoztató, aki olvasta a könyvet. Tudja ki-kicsoda, látja a televízió képernyőjén (pardon, kijelzőjén) materializálódni az olvasott élményt. Alakot öltenek a szereplők, CGI formát és burkot kapnak túlvilági helyszínek. Bár a Neil Gaiman felügyelete alatt készülő sorozat nem teljesen követi a könyvet, de nem is változtat nagyot a cselekményen. Éppen, hogy annyira be akarja mutatni az író művészi zsenijét, annyira reprezentálni akarja azt, hogy az „átlagos” néző csak ül a fotelében, fekszik az ágyában és felteszi a kérdést a haverjának, vagy a csajának, vagy magának a televíziónak: „ez mi az isten”?

A zárójeles talán nem volt véletlen. A könyvet párhuzamosan olvastam a sorozat nyolc epizódos „átfutási” idejével és egyszerre szólalt meg bennem az átlag néző és az, aki tudja, vagy legalább is tudni véli mi fog történni a következő snittben, a következő jelenetben, a következő epizódban. Arra kellett rájönnöm, hogy az, ami működik könyvben, az, ami egészen kiváló írott formában, valamilyen hiba folytán képtelen igazán működni  a képernyőn.

Azok kedvéért, akik még nem kezdték el a sorozatot, röviden felvázolom miről is szól nagyon nagy vonalakban. Shadow Moon, a hat év fegyházra ítélt piti, de szép szál bűnözőt három évvel hamarabb kiengedik. Szabadulása előtt pár nappal a börtönigazgató a vártnál is korábban szabadlábra helyezi. Mindezt tekintettel arra, hogy Shadow felesége egy halálos autóbalesetben meghalt. Shadow amúgy is egy elég mélabús fazon, ez sem tesz jót a már-már szentimentális melankóliájának, szóval elindul haza. A repülőn összeismerkedik egy tenyérbemászó öreggel, aki magát Szerda úrnak (Mr. Wednesday) hívatja. Az öreg munkát ajánl neki, legyen a kvázi-testőre, kisebb kakaskodás után Shadow a körülményei miatt elfogadja az állást. Az epizódok alatt kiderül, hogy Szerda egy ősi istenség és nem ő az egyetlen, sőt, gyakorlatilag minden mitikus lény, akiről valaha hallottunk él és mozog, csak egy bajuk van: kezdik őket nagyon elfeledni, ami az életükbe kerülhet. Az elfeledés oka pedig nem más, mint maga az emberiség, aki a technológiai fejlődés előrehaladtával új isteneket teremtett magának, akiket ilyen-vagy olyan módon, de a régiek helyett imádnak . Nos, ezen új istenek ellen indítana háborút Szerda úr, akinek valami oknál fogva szüksége van a halandó Shadow-ra. Ezt támasztja alá az is, hogy a visszatekintésekben, a két karakter találkozása előtt fel-fel tűnik Szerda úr két madara Gondolat és Emlékezet.

HIRDETÉS

A koncepció zseniális. Gaiman világában minden mitikus teremtény él, vagy élt a keresztény Jézussal egyetemben. Elfeledésük viszont elvette fényüket, megfosztotta őket hatalmuktól, így sok esetben kétkezi munkával kénytelenek túlélni. A szláv mitológia sötét istene, a szláv „maga a gonosz” Csernobog például taglózásból élt (teheneket ölt izommal és pöröllyel), egészen addig, ameddig le nem kellett cserélnie a dolgot valami kíméletesebbre a törvényi előírások szerint. Egyszerűen mesteri (a képernyőn is egyébként), ahogy a lepukkant, egykor hatalmas isten, akitől rettegtek a népek, ma már a büdös, izzadtságszagú, kopaszodó, nyűgös és depresszív…senki, aki egy fedél alatt él túl a minimum kilencven évesnek kinéző Zorya nővérekkel, a hajnal- és esthajnalcsillaggal, akik őrizték a fenevadat, ami a kismedve csillagképben van megláncolva. Most ők jóslásból élnek, és hazudnak a kuncsaftnak. De ők csak egyesek a sokak közül, Anubis temetkezési vállalkozásba fogott Ibisszel és akad egy-kettő, akik szorgosan töltik a melós hétköznapokat.  A történet szerfölött működőképes Neil Gaimen hatalmas mitológiai tudásának köszönhetően. Minden részlet, minden utalás a szereplő istenekről a begyűjtött ismeretanyagból táplálkozik, és ez az, ami akár hihetővé is tehetné az egészet, ha nem tolnák túl a hatásvadászattal. Ez az, ami gazként fojtja meg az egyébként vallás- és hitfilozófiát, ami erősen jelen van a sorozatban. Az egyes dialógusokban, ami Shadow és Szerda között történik, egyszerre szitokszavakkal tarkított elmélkedések is: az istenek teremtik és szabályozzák az embert, vagy fordítva, vagy esetleg mindkettő? Tökös, néhol lanyha fricskának szánt, mocskos szájú párbeszédekben ott van a gondolatiság, aztán ezt a szórakoztató filozófiai idillt rögtön meg is akasztják egy-két,  valami hihetetlenül absztrakt, helyét nem találó, kakukktojás jelenettel, vagy éppen egy teljes epizóddal. Ezt szerettem volna látni folyamatosan, intenzíven, úgy, hogy közben haladunk előre a cselekménnyel, de akármennyire is tetszett, amit láttam, mindig megbotlott az évad, és egy idő után már azt éreztem, egy helyben toporgunk, nem haladunk előre és kevesebb az érdemi, és több a néhol felesleges, néhol pedig indokolatlan art-pózőrség.

Az Amerikai Istenek igyekszik bemutatni azt az univerzumot, amiben játszódik a sorozat. Az epizódok eleje és egy teljes epizód az emberi vallás-habituson keresztül prezentálja, hogyan érkeztek az istenek és egyéb lények Amerikába. A probléma az, hogy ezek hiába színesek, változatosak, csak az első két rész az, ami tényleg hatásosnak mondható. A vikingek véres, „háborús”, áldozata és a rabszolgaszállító hajón elhangzó „niggers are fucked” monológ roppant intenzív, és felettébb izgalmas, viszont azt követő jelenetek érdekesnek sem mindig mondhatók. Viszont az adaptációt rendezők és írók erős bizodalommal nyúlnak újra és újra hozzájuk, olyannyira, hogy egy teljes epizódot (valószínűleg a következő évad narratív támogatásának érdekében), be is áldoztak egy ilyen sztorinak. Essie McGowan találkozása a leprikónnal bármennyire is aranyos, végtelenül unalmas, s bár van a történetvezetés szempontjából funkciója (mint ahogy az összes többinek is van: bemutatni szándékozik a szereplő isteneket), jó lett volna belőle csak egy 10 perces „gyorstalpaló” is.

Az, amivel szintén elkapcsolási pontokat generálnak a sorozatban, az a művészieskedő, vagy éppen roppan profán abszurditás. Hihetetlenül célszerűtlennek és valamiért nem odavalónak, pláne nem jópofának éreztem, amikor az egyik halott, de egyébként szupererővel bíró, éppen a leszakított egyik karját visszavarró szereplőre rájön a fosás és úgy tölti meg a toalettet, hogy közben az egyik halálra rémült ismerőse a klotyó melletti kádban sikít. Laza, profán, de valamiért kontextusidegen és semmiképpen sem tökös. Tökösnek a Jézus-fajták felsorolása volt, mondván: „sok embernek van szüksége Jézusra, ezért Jézusból is sok van”, de a halott ember hígfosása olyannyira felesleges, mint a korai magömlés után a magyarázkodás. Nemkülönb a „vagina csillagképben” tátott szájjal, terpeszben, álló farokkal lebegő fószer félperce is, ami szintén egy indokolatlan, de vélhetőleg szimbolista, vagy reprezentáló céllal elkészített jelenet. Mókás lehetett a felvétele.

Mindemellett az Amerikai Istenek gyönyörű képi nyelvezetét semmi perc alatt szét tudja barmolni az erőltetetten jelkép-giccs. Az egyik epizódban a rendőrségi kihallgatószobába belebeg, belevitál egy Marilyn Monroe „hasonmás”, aki olyan manírosan, és teljes allűrrel beszél és artikulál, közben végeláthatatlanul nyomja le a szoknyáját, mert az olyan flancolósan ikonikus, hogy az egész jelenet komolyságát el is veszi. A nézése közben az a kérdés fogant meg bennem, hogy most akkor ez végül átmegy majd egy nagy isteni bohóckodásba? Persze, egy másik aspektusból teljesen érthető, hogy egy digitálisan determinált és uralt, hazugságokon hízó, képmutató művilágot ilyen istenek is kell, hogy uralják, de valahogy még sincs meg az összhang, mégsincs meg az a szimbiózis, amitől és amiben érezzük is az egyébként létező üzenetet. Sajnos a giccs betemeti a történetet és az üzenetet is. Tapinthatók, megtalálhatók de végtére is szórakozni akarunk, nem bányászni.

A sorozat egészen az évad végéig képes éreztetni velünk, hogy nyugi, ebből lesz valami, éppen ezért nézeti is magát a kitartó és nagyon kíváncsi nézőkkel, de azok, akik azért ültek le, mert egy komplex, ötletes, egyedi történetet jól elmesélve szerettek volna látni, szinte azonnal le is fognak mondani róla, azért, mert az egész rendkívül inkonzisztensnek tűnik. Hiába a remek színészi munka. Ian McShane zseniálisan játssza a firnyákos Szerda urat, a háború lejárt szavatosságú istenét. Jobb színészt el sem tudunk neki képzelni, mert a karaktert neki teremtették. Tökéletesen ad formát az öreg istenségnek, aki ha nem is lesz képes visszatérni a „köztudatba”, de akkor is mindent megtesz, hogy legalább teátrálisan vonuljon ki onnan. Mad Sweeney ír leprikónja egyszerre szimpatikus és idegesítő, Orlando Jones Mr. Nancy-je baromira szórakoztató, azzal együtt, hogy gyakorlatilag a „fuck” szó nála kötőszó. Ebben az évadban kétszer „mesél” és mind a kétszer úgy adja elő karakterét, hogy azt kívánjuk, bárcsak ő kapta volna azt az epizódot, amit Essie igaz történetének elmesélésre pazaroltak. Ugyan ilyen karakter Pablo Schreiber által alakított új főisten, Mr. World karaktere is, akit a színész alakítása igazán félelmetessé tesz. A kicsit noir stílben megjelenő, modoros világura félelmetesen zakkant maffia keresztapaként jelenik meg és tesz egy „visszautasíthatatlan ajánlatot” a békére Szerdának. Shadow, a főszereplő karateréből a The 100-ból ismert Ricky Whittle kihozza, amit ki lehet, viszont a forgatókönyv neki nem is enged túl sokat, mivel Shadow egy kicsit karakterisztikailag töketlenre sikeredett. Megvágja egy öntudattal rendelkező fa, egy teljes rendőrőrsöt „tépnek szét” az új Istenek, hiába találkozik a ragyogó glóriával díszített Jézussal, aki a medence vizén ülve (!) kortyolja a whyskijét, ő továbbra is tamáskodik, értetlenkedik, rinyál, ami kölcsönöz egy műbalhé bukét a szereplőnek.

Ami végképp dicséretre méltó, az a már általam sokat hangoztatott vizuális megvalósítás. A Csontok kertje, Anubis sivataga, az egyik Zorya nővér égboltja, a díszlet és a helyszínek mind végletekig részletesek, pompásak, élénkek, amikor kell színesek, amikor kell, nyomasztóan sötétek.

Az Amerikai istenek sorozat nem képes a televíziók képernyőjére adaptálni a könyv zsenialitását, de ez egyébként nem baj. Leginkább az vele a probléma, hogy az átlagnéző, aki csak megnézne egy jó sorozatot, nem biztos, hogy vevő lehet a sokszor erőltetett művészieskedésre, nem beszélve a gyakran abszurditásba átcsapó hatásvadászatra. Annak viszont nagyobb eséllyel elnyerheti a tetszését, aki olvasta Neil Gaiman remekművét, bár itt is megvan az esély, hogy úgy jár mint én: nem tudja eldönteni, hogy ez most jó-e, vagy rossz-e.

6 /10 raptor

Amerikai istenek (1. évad)

American Gods

misztikus
8 epizód
Premier: 2017. március 11.
Csatorna: Starz

administrator
Nagyjából 2015 óta vagyok hülye film-, sorozat- meg videójáték kritikus. Az írásaimmal nem akarom megmondani, hogy mit szeressen az olvasó, vagy mit ne. Csak tippeket adok az idő felhasználását illetően. - Mondom ezt én, akinek rohadt hosszúak a cikkei.