Film

Pókember visszatért: 3+2 tényező, amiben a Hazatérés jobb és rosszabb elődjeinél

Hartai Dávid
Hartai Dávid

2017. 07. 10. 08:00

A héten került mozikba a Pókember: Hazatérés, melyben harmadik nekifutásra is megpróbálták nagyvászonra adaptálni kedvenc hálószövő szuperhősünket. Ezúttal a labda visszapattant a Marvelhez, aki már az Amerika Kapitány: Polgárháborúban adott nekünk egy rövid ízelítőt, hogyan szeretné adaptálni Pókember karakterét, Tom Holland tolmácsolásában. Már a pár perces beugró is pozitív visszhangot váltott ki a rajongók nagy részéből, a Hazatérés pedig  úgy tűnik, beváltja a hozzá fűzött reményeket, mivel a nyitó hétvégén mind a kritikusok, mind a nézők imádták Pók úr immár hatodik mozis kalandját. Ezzel én sem vagyok másképp, sőt, odáig merészkedem, hogy ez az eddigi legjobb Pókember-film. Erős kijelentésem alátámasztására összegyűjtöttem 5 pontban mi az, amiben az új film szerintem lekörözte elődeit és persze azt is, miben nem sikerült überelni azokat.
Korábban a témában:

 

 +1: Ben bácsi nélkül szebb az élet

A stúdió már jó előre kijelentette, hogy az ő pókverziójukban nem kell újra végignéznünk sem Peter bácsikájának halálát, sem a pókcsípést és az azt követő átalakulást. Ezért végtelenül hálás vagyok, mert bárhogy is igyekeztek volna dramatizálni, vagy újraértelmezni az eseményeket, harmadjára egész biztosan egy kínos és unalmas kötelező erőlködés lett volna belőle, az így is több mint két órás filmben. Ezen felül óriási terhet vett le a készítők válláról, hogy Peternek nem kellett a családi tragédia miatt szorongania. A 2002-es és 2012-es filmekben erősen rányomja bélyegét a főszereplő személyiségére, és egy kissé letargikussá teszi, hogy igyekszik bizonyítani bácsikája emlékének.

Mivel a Hazatérés átugrotta a Parker család történetének szörnyű fejezetét, a karaktert pozitív, vidám tiniként ismerjük meg, ami végig jellemzi őt. Sőt, Parker megkapja Tony Starkot mentorának, aki a Ben bácsis narratívát (nagy erővel nagy felelősség jár) átírva arra inti Pókit, hogy inkább maradjon meg a kisstílű bűnözők lekapcsolásánál és hagyja a világ megmentését a profikra. Ebbe persze hősünk nem tud belenyugodni és egyfolytában bizonyítani akarja rátermettségét. Az előző „első filmekben” a nagy felelősség súlya alatt Peter mindent feláldozott magánéletéből New York megmentése és a nagyobb jó érdekében, amitől Pókember végső soron egy tragikus hőssé vált. A Marvel értelmezésében viszont a felelősség azt jelenti, hogy mind Peter, mind Pókemberként képes irányítani az életét és meg tanulja hol a határ az áldozatok meghozásában, hogy tud egyensúlyozni két alteregója között. Ez egy kevésbé grandiózus, de számomra egy sokkal elfogadhatóbb és pozitívabb morális üzenet a teljes önfeláldozásnál.

+2: A barátságos és nem kedvelt Peter Parker

Peter karakterének egyik legmeghatározóbb vonása hogy tinédzser. Egy kifejezetten okos, de népszerűtlen, átlagos fiatal, aki igyekszik túlélni a középiskola kegyetlen világában. Ez azután sem változik, hogy megkapja szupererejét. Az eredeti történetekben folyamatos dilemmát jelent hősünknek, hogy titka megtartásának érdekében átlagosnak kell tűnnie az emberek előtt, hiába tudná már simán leverni mondjuk Flash-t, ezt nem teheti meg. A Sam Raimi féle trilógia egyszerűen nem tud mit kezdeni a tini vonallal, amilyen gyorsan csak lehet, letudja a középiskolás részeket, Peter népszerűtlenségét pedig annyival oldja meg, hogy szerencsétlen személyiség. A Csodálatos Pókember már egész jól vette az akadályt, viszont az, hogy a pókerő megszerzése után egy vagány hipsterré változik a srác, teljesen karakteridegen és értelmetlen húzás volt. Persze az sem segített, hogy Tobey Maguire egyáltalán nem, Andrew Garfield pedig csak hunyorítva hasonlított egy 15 évesre.

A Hazatérésben végre nem megoldani akarták a tinédzser vonalat, hanem fogták és egyszerűen ráhúzták az egész filmet. Tom Holland személyében végre találtak egy színészt, aki ránézésre is hihető tizenéves és a szerepben is brillírozik. A Hazatérés Peter Parkere egy átlagos tini, akinek vannak barátai, de a menő srácok csak szívatják, Pókemberként mindenki isteníti, de Peterként csak a tanulmányi versenyeken van rá szükség. El kell viselnie, ahogy ízeltlábú énjét imádják, miközben őt semmibe veszik.  Pont erről a kettősségről szól Pókember története.

+3:  A szórakoztatás mindenekfelett

Az új Pókfilm egyértelműen legnagyobb húzása az volt, hogy fogták az eddigi sorozatok abszolút drámai hangvételét, kidobták az ablakon, és írtak egy tini vígjátékot. Persze biztos, hogy van, aki utálja ezt a zsánert, és azoknak kevésbé jön be a film, de az vitathatatlan, hogy pontosan tudták mit akarnak kezdeni ezzel a vonallal. A poénok halál lazák és folyamatosan záporoznak, a mellékszereplők, ha csak pár percre tűnnek is fel, iszonyatosan szórakoztatóak. (Ez alól csak Flash karaktere kivétel, aki kicsit bugyutára sikerült.) Végre nem kell világot megváltani és hangzatos, drámai monológokat mormolni szuperhős pozícióba állva. Végig tökéletes összhangban tudták tartani a vígjáték és a dráma arányát, nem egyszer kifigurázva az előző filmek kultikus jeleneteit és a tinifilmek kliséit is. Leginkább a Különcök és Stréberek (Freaks and Geeks, 1999) című sorozathoz tudnám hasonlítani a mozi hangulatát, még egy szereplőt is castingoltak a szériából Peter tanárának szerepére, ami jól aláhúzza a mozi abszolút szórakoztatásra kihegyezett hangvételét. Nagyon kellett már egy ilyen fiatalos, felszabadult frissesség a hálószövő karakterének.

-1: A Keselyű nagyszerű, de annyira azért mégsem

Oké, mielőtt mindenki elveszíti a fejét, én is egyetértek, Michael Keaton tökéletes választás volt Keselyű szerepére.   A színész lazán hozza, amit várunk tőle, öröm nézni őt, mint mindig, főleg ahogy óriási átéléssel ad pofont mindennek, amiről a Birdmanben beszélt. Sőt, a karakter motivációja és a ráépített fordulat is kiemelkedően jól van megírva a Marveles gonoszok igencsak egysíkú piacán. Adrian Toomes egy kifejezetten jó ellenség lett, de láttunk már jobbat a falmászó történeteiben. A problémám igazából annyi, hogy nem jutott rá több idő a képernyőn, a fontosabb dramaturgiai pontokon kívül. „Születése” igazán ötletesen lett kitalálva, ugyan így Peterrel való kapcsolata is, viszont Willem Dafoe Zöld Manójától már láttunk hasonlót, ami sokkal szebben ki lett dolgozva. Azt is értem, hogy a csavar miatt kevésbé lehetett a központban a játékidő kb. kétharmadában, de így nem is tudtam annyira megkedvelni, mint mondjuk Doctor Octopust, aki a Pókember filmek legszerethetőbb és mai napig legjobb főgonosza.

-2: Akció, de minek?

A film készítői jól látták, hogy ehhez a koncepcióhoz nincs szükség rengeteg látványos akcióra, ahogy az eddig MCU-s filmekben általában. Sajnos azonban nem lehetett teljesen elengedni sem, és végül az a néhány akciójelenet nem sikerült túl vaskosra. A már az előzetesekben is ellőtt kompmentés teljesen hiteltelen és hihetetlen, ráadásul abszolút tét nélküli, a végső nagy csata pedig sem látványban, sem kreativitásban nem tudta utolérni a trilógiát, de a Garfield-féle filmeket sem. Ehhez kicsit az is hozzájárult, hogy a PókCGI jobban kilóg, mint valaha. Kicsit az volt az érzésem, hogy csak azért tették bele őket mert muszáj volt és csak túl akartak lenni rajtuk. Kollégánk videós kritikáját alant nézhetitek meg.

Nektek hogy tetszett Tom Holland Pókembere? Hova sorolnátok a Pókember: Hazatérést az eddigi filmekhez képest?

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.