A majmok bolygója: Háború – Megszületett a tökéletes trilógia

Az egyszerre rebootként és előzménytörténetként kezelt új A majmok bolygója-trilógia zárórésze a blockbustervilágban való érvényesüléshez vezető úton haladva, a Lázadás és a Forradalom alcímeket viselő korábbi felvonások értékeit tovább öregbítve nem a könnyebbik utat választja. Mindhárom film megtehette volna, hogy alapklisékből építkező, felületes, a látványos zúzásokra fókuszáló akciófilmként próbálja lekenyerezni a nézőket. Ám ehelyett minden alkalommal intelligens, mély, az emberi faj alapvető viselkedésmintáit boncasztalra fektető történeteket kaptunk. És ez alól A majmok bolygója: Háború sem kivétel.

Két éve zajlik a harc emberek és majmok között. A Föld korábbi urainak hadseregét vezető ezredes (Woody Harrelson) és emberei mindent megtesznek azért, hogy felkutassák az ellenség rejtőzködő vezetőjét, Caesart (Andy Serkis). Az intelligensebbé válás útjára annak idején elsőként lépő, a majmokat egységbe fogó vezér azonban nem akarja tovább folytatni a háborút. A konfliktus egyik társa, Koba bosszúvágya miatt robbant ki, és ezt a keresztet most Caesarnak kell viselnie. Hiába kegyelmez meg az ezredes foglyul ejtett katonáinak, az emberek minden korábbinál pusztítóbb csapást mérnek a majmokra. Ezt követően Caesarnak nem marad választása, kénytelen engedni a háború tüzének, ami rögvest magával is rántja.

Az első fél óra alapján olyan érzésünk lehet, mintha egy, a vietnami összecsapásokról szóló háborús filmet néznénk. Nem csak a helyszínválasztások hangulata, hanem a filmet nyitó csatajelenet borzalmasan vérgőzös kompozíciója is ezt az érzetet kelti. Sőt mi több, a produkció során még néhány vietnami háborús klasszikusra is utalnak a készítők, így az Acéllövedékre és az Apokalipszis mostra, ráadásul az emberek Kongoknak nevezik a majmokat (nyilván King Kong után, de az áthallás a vietkong szóra sem lehet véletlen). A játékidő előrehaladtával ez a hatás veszít az erejéből, hiszen ahogy azt az előzetesek is előrevetítették, a cselekmény egy (nagy) része havas vidéken, az északi határon játszódik. A történet ezen szakaszán belül is előkerülnek különböző huszadik századi szörnyűségeket idéző panelek. Végső soron A majmok bolygója: Háború konfliktusa olyan, mintha az emberiség legkegyetlenebb háborúinak borzalmai állnának össze egy kivételesen brutális egyveleg megalkotásához.

Emellett még egy, az előző két epizódból kihagyott tónus is feltűnik. A humor. Ezt egy új karakter, a Steve Zahn által alakított Rossz Majom képviseli elsősorban. A poénkodás vonulata elsőre furcsának hat ebben a kemény melankolikus kontextusban, de Matt Reeves rendező annyira tudatosan és bölcsen kezeli, hogy végül tökéletesen megtalálja helyét az összképben.

Mindeközben a produkció továbbviszi azt a gondolatot, amelyet az előző rész, a Forradalom konklúziójaként fogalmazott meg a történetfolyam. A majmok sem jobbak az embereknél, ugyanaz a gyarlóság szunnyad bennük is. És egyetlen közösséget sem lehet összetartani, ha tagjai között bomlasztó egyén is található. Ez utóbbi volt korábban Koba.

Ezt a háborút a bosszú robbantotta ki, most pedig már csak a félelem és a harag táplálja.

A majmok és az emberek – igaz, más-más okokból – egyaránt megosztottá váltak, a nagy harc mellett saját soraikon belül is egymás ellen fordulnak a különböző csoportok. A forgatókönyv nagyszerűen kigondolt, nyomasztó ötletekkel mélyíti el ezeket a konfliktusokat. Mindenki retteg attól, amit a következő nap hozhat. Az előző részben még csak formálódott az, ami ezúttal már megmásíthatatlan valóság. Az emberiség korábban pengeélen táncolt ugyan, de még tartotta magát. Most azonban egyértelművé válik, hogy a majmok bolygójának beteljesülése a küszöbön áll. A kérdés az, hogy ezt milyen módon fogadják a különböző szereplők. Belenyugvóan vagy elutasítóan.

A közelgő, elkerülhetetlen jövő valóságát az ezredes látja legjobban. Ő a film legnagyszerűbb karaktere. A játékidő derekán velőtrázóan erőteljes monológot prezentál arról, hogy mi az, ami őt hajtja, mitől vált brutálissá, aljassá, kegyetlenné. Vele mindeközben Caesar néz könnyben áztatott farkasszemet. Caesar, aki jó eséllyel nagyon fontos karakterré fog válni az újévezredi filmkultúrában. Mert hihetetlen, hogy milyen tekintélye van ennek a majomnak! Ehhez nyilván az is hozzájárul, hogy ő egy olyan nagy vezető, akinek múltját nem flashbackekből kell megismernünk, hiszen a trilógia kezdete óta követhettük felcseperedését és forradalmárrá válását. Most pedig erőteljes tartással és szenvedéssel teli, de határozott tekintettel tartja a lelket az övéiben. Nagyszerűen megírt alakja ő a történetnek.

Már csak azért is, mert Caesar aztán tényleg nem akart háborút. Nem ő kezdte ezt a harcot. Még most, két évvel az első puskadörrenés után is próbál békét teremteni. Tudja, hogy az emberiség hajlamos a féktelen pusztításra, így róluk már le is mondott. Nem, ő azért akar békét, hogy a majmokat védje. Hogy ne kelljen több társának meghalnia. Az emberek folyton levadállatozzák Caesarékat, a vezér épp ezért megkíméli az ezredes katonáinak életét. Azért, hogy az lássa, intelligens, emberi ellenféllel van dolga. Emberi, de nem ember. És Caesar itt vét hibát, mert túlságosan becsületes, ezért sajnos eléggé naiv is. Az ember több ezer évnyi uralkodás után nem fogja könnyen adni magát. Márpedig ha azt hallja, hogy egy hozzá hasonlóan intelligens, de másik fajjal van dolga, az csak olaj a tűzre, mert létét, a tápláléklánc csúcsán elfoglalt helyét csak jobban kezdi félteni, vagyis kegyetlenebbül fog harcolni. És pontosan ez történik.

De félreértés ne essék, A majmok bolygója: Háború nem igazán akciófilm, talán csak részben illethető ezzel a kategóriával. És persze az a néhány energikusabb, puskaporosabb jelenet csodálatosan brutális, egyszerre okoz fájdalmat és kápráztat el. A lényeg azonban nem itt keresendő. Az egész film magvát az emberiség hanyatlásának bemutatása képezi. Egy minden ízében reszkető, az igazságot elfogadni képtelen, gyenge fajt látunk, ami már saját egységét sem képes fenntartani, és habár úgy tűnik, az ezredesnél összpontosul némi hatalom kiemelkedő kegyetlensége okán, ez könnyen lehet, hogy csupán tünékeny illúzió. Ebben a posztapokaliptikus világban még a legendás amerikai hazaszeretet is lealjasult egy egészen állatias, szinte már szánalmas szintre.

Az emberiségnek megvolt a lehetősége arra, hogy méltósággal hagyja el a Föld trónját, de nem élt vele.

És ez persze rengeteg fájdalmat eredményez. Matt Reeves azonban a jelek szerint érti a fájdalmat, megbecsüli és tisztelettel tálalja. Ennek eredményeképpen egy alapvetően szenvedésből felépülő, kínzóan nyomasztó környezet rajzolódik ki, amelynek egyhangúan gyilkos feketeségét mégis meg-megtépázzák azok a szépségek, pillanatnyi gyönyörök és kicsi kedvességek, amelyeknek még a világvége háborúja sem volt képes gátat szabni.

A majmok bolygója trilógiája precízen egymásra épülő érzelmi töltetek skáláján keresztül jut el az erőteljes végpontig. A jó szándék lázadása a bosszúvágy forradalmát eredményezte, ami most, mindennek a végén, a melankólia háborújában csúcsosodik ki.