Return to the Planet of the Apes – Visszatérés a rajzolt majmok pszichedelikus bolygójára

Az 1980-as évek amerikai rajzfilmgyártása sokkal inkább szólt a játékokról, mintsem magukról a rajzfilmekről. Hiszen az igazi profit nem a He-Man and the Masters of the Universe nézettségéből származott, hanem a két rész között reklámozott, ultramenő Castle Greyskull set eladásaiból (a figurák külön kaphatóak!). A Transformers, G.I. Joe vagy Tini Nindzsa Teknőcök sorozatok epizódjai tulajdonképpen az alapul szolgáló akciófigurák 20 perces reklámblokkjai voltak. A Mattel és Hasbro játékgyárak által kitalált tuti üzletből aztán a filmstúdiók sem akartak kimaradni, ám volt egy probléma: a korszak ikonikus filmjei túl erőszakosak voltak a gyerekeknek. Hiába lenne tökéletes akciófigura Robotzsaruból vagy Conanból, ha gyerekek nem ismerik ezeket a karaktereket. A megoldás? Legyen belőlük rajzfilm! Persze nehezen lehetett volna leadni a szombat reggeli műsorsávban, azt, ahogyan Peter Weller testét kegyetlen brutalitással szakítják darabokra a golyók, ennek megfelelően a rajzfilmsorozatok jelentősen infantilizálták az alapanyagot. Így estek meg az olyan anomáliák, mint, hogy Schwarzeneggerrel ellentétben az animált Conan kardja nem fejét szegte az ellenfelének, hanem száműzte őt egy másik dimenzióba! Ezek után, milyen lehet egy, az „apemania” tetőfokán gyártott, csimpánz és orangután figurák eladására kitalált A majmok bolygója rajzfilmsorozat? Nos, egészen meglepő…

Magányos gaznövényt lenget a szél az atomsivatagban, a kamera unottan svenkel végig a kietlen tájon, amelynek egyetlen látnivalója néhány keresztre feszített szőrös alakok. Hirtelen egy kürt baljós hangja rázza meg a tájat, és fenyegető, vicsorgó gorillák tűnek ellő, majd pedig kitör a vihar… Ezzel a már-már nyomasztóan komor hangulatú montázzsal kezdődnek az 1975-s Visszatérés a majmok bolygójára sorozat epizódjai. Már a rövid intróból is kitűnik a sorozat legjellemzőbb sajátosságga, név szerint az, hogy ellenben a fenti filmadaptációkkal, a Return to the Planet of the Apes készítői igyekeztek hűek maradni az alapjául szolgáló filmek és Pierre Boulle regényének szellemiségéhez.  Természetesen egy szombat délelőtt futó gyerekműsor keretein belül maradva értendő mindez. Így konkrét halálesetek, vagy véres erőszak nyilvánvalóan nem volt a sorozatban, és a majmok sem használhatták a puskáikat, nehogy azt egy gyerek utánozza. (Ezért lett a majmom hadsereg főfegyvere a howitzer ágyú, mert azt egy hatéves úgysem tudja használni.) Viszont nem is minden matiné rajzfilmben hallhatunk olyan mondatokat, hogy „az egyetlen jó ember a ketrecbe zárt, vagy még inkább: a halott ember”. Épp az alapanyag iránt tanúsított hűségből fakad a majmok bolygója rajzfilm kettőssége. Hiszen, míg a sorozat néhol kifejezetten érett volt, és nagy hangsúlyt fektetett a majomtársadalomban zajló hatalmi harcokra (a fő gonosz szerepét betöltő hatalommániás és paranoid gorilla tábornok karaktere a filmekben is megállta volna a helyét), addig – gyerekműsorról lévén szó – a dialógusok gyakran kifejezetten szájbarágósak és didaktikusak.

A Return to the Planet of the Apes címével ellentétben nem folytatása a filmeknek (vagy a korábbi élőszereplős TV sorozatnak), hanem egy azoktól független feldolgozás. A sorozat megalkotásánál Pierre Boulle eredeti elképzelését (azaz a majmok itt rendelkeznek modern technikával) vegyítették össze az első-két film számos ötletével. Az eredmény pedig egy sokszor groteszk és különös világ lett. Egy világ, amelyben a három időutazó-asztronauta főszereplőnek nem csak a gorillahadsereggel, de tengeri szörnyekkel, óriás pókkal  illetve föld alatt élő telepatikus képességeket birtokló mutánsokkal (akik egyiküket istenként imádják!) is rendre meggyűlt a baja. Az amúgy is egyedi atmoszférát tovább tetézte Dean Elliott erősen effektvezérelt, elektronikus zenei aláfestése, amely gyakran (különösen a tiltott zónában játszódó részeknél) kifejezetten pszichedelikus hangulatot kölcsönzött a sorozatnak.

Ám a majmok bolygója rajzfilmsorozat nem csak a különleges atmoszférája, de a felépítése is kiemeli korának amerikai rajzfilm sorozatai közül. Azokkal ellentétben ugyanis a Return to the Planet of the Apes epizódjai nem egymástól független, önálló történeti egységeket képeztek, hanem egy nagyobb, az évadot átfogó cselekmény részei voltak. Ma már triviálisnak hangozhat, de az, hogy az epizódok történéseinek következményei voltak, és ezek kihatottak a cselekmény további alakulására, egyáltalán nem volt jellemző a 70-es/80-as évek animációs sorozataira. (Ennek oka nyilván az volt, hogy bárki, bármikor be tudjon kapcsolódni Scobby Doo meglehetősen önismétlő kalandjaiba.) Mivel szinte a legtöbb rész végén valahogy módosul az emberek és majmok közötti status quo, így a Return to the Planet of the Apes számos kortársánál (és különösen a 80-as évek sorozatainál) valamivel átgondoltabbnak és okosabbnak is érződik. Arról nem is beszélve, hogy a történet tétje is nagyobb, hiszen a gorillasereg nem pusztán szörnynek öltözve ijesztgette a régi vidámpark látogatóit, hanem egyenesen az emberiség kiirtására törekedett. (Szerencsére a múltból érkező hőseinknek és az őket segítő tudós csimpánzpárnak ebben sikerül megakadályozniuk őket.)

Hogy mindezek ellenére a sorozat mégsem lett sikeres, vagy legalább kultklasszikus, az leginkább az animációnak, pontosabban annak hiányának köszönhető. Hiába a rengeteg részlet gazdag állókép (háttér- és karakterdizájn), ha közben a lehető legalacsonyabb szinten tartották az animált képkockák számát. (A fantasztikusan kidolgozott, részletességének és erős, telt színeinek köszönhetően kifejezetten hangulatos képi világ a  Jonny Questet is készítő Doug Wildey rendező érdeme.) Az „animációs” majmok bolygója sok helyen inkább emlékeztetett egy motion comicra, mintsem normális rajzfilmre. A legtöbb snittben legfeljebb egy dolog mozog, például egy közelinél a karakter beszéde közben legfeljebb a száj van meganimálva, mimika nincsen. (Ha pedig hátulról, vagy félig hátulról mutatják a karaktereket, akkor a párbeszédet egyszerűen rárakták az állóképre.) A „saturday morning cartoon” fénykorában készült sorozatok eleve nem a magas költségvetésükről és animációs minőségükről voltak híresek, de a DePatie-Freleng Enterprises animált majomkodása még a kifejezetten az olcsóságra és takarékosságra törekvő (a korszak rajzfilmsorozatos trendjeit meghatározó) Hanna-Barbara és Filmnation produkciókat is alulmúlta. A minimális mozgás pedig teljesen megöli az akciójeleneteket, melyek így legjobb esetben is megmosolyogtatóvá, rosszabb esetben unalmassá vállnak.  (A finálé csúcspontja egy repülő gyík és egy hegy méretű yeti isten küzdelme, ám ez annyiból áll, hogy párszor bevágják ugyanazt a jelenetet a repülő szörnyről, majd egy statikus képet a várakozó óriásról, végül pedig a prehisztorikus rémség egyszerűen belerepül King Kong karjaiba, aki aztán belevágja a hóba.) A kevés mozgás mellett a másik aspektus, ami sokat ront az összképen az a (főleg az emberi szereplőknél tapasztalható) sokszor teljesen érzelemmentes és monoton szinkron.

Mindent egybevéve a Return of the Planet of the Apes sok szempontból különleges, de az alacsony költségvetésnek köszönhetően mégsem igazán jó sorozat. Ugyan a – szemet gyönyörködtető – statikus képi világ hordoz egy egészen különös, kissé pszichedelikus hangulatot, ám a minimalista animáció miatt a legtöbb néző számára (legyen gyerek vagy felnőtt) valószínűleg egy idő után unalmassá válhat. Így pedig a bukása teljesen érthető, hiszen a célcsoportjának messze nem elég mozgalmas és látványos, sőt néhol még akár túlontúl sötét is lehet. Ugyan (mai szemmel nézve) sokszor inkább megmosolyogtató, ám A majmok bolygója-rajongóknak mindenképpen ajánlom, hogy legalább nézzenek bele, ugyanis egy kifejezetten érdekes és egyedi – elfeledett – szegmense ez  a franchisenak (meg talán a szombat reggeli rajzfilmsorozatok történetének is.)