Egy adott film sikerességét kisebb-nagyobb mértékben mindig meghatározza az, hogy a nézők mit várnak tőle. A marketing persze próbálja a leghatásosabb és legérdekesebb vonásokat, momentumokat előtérbe helyezni, sőt, néha egyenesen félrevezeti a nézőt. Ez utóbbi rosszabb esetben a hibák elfedése, jobb esetben a nagyobb meglepetés érdekében történik. Az It Comes at Night-ot például pörgős horrorként festették le az előzetesek, ám a végeredmény nem egészen ezt a képet mutatja.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Trey Edward Shults író-rendezői munkájában megtalálhatók azok a vonások, amelyek alapot szolgáltathattak volna egy ízig-vérig hatásos horrorfilm megszületéséhez, ám az alkotó végül úgy döntött, más irányba tereli művét. Ennek a nézők egy része örülni fog, de nyilván akadnak majd csalódott befogadók is.
Az It Comes at Night ugyanis leginkább emberi viselkedésmintákat fókuszba helyező drámaként funkcionál, kontextusként pedig baljós posztapokaliptikus környezetet fest fel.
HIRDETÉS
Paul (Joel Edgerton) erdős övezetben, a természet szívébe zárkózva él családjával. Éjjelente csak akkor teszik ki lábukat a házból, hogyha erre feltétlenül szükség van, és nappal is kizárólag párosával járnak tűzifát és vizet gyűjteni. Meghatározhatatlan fenyegetés sújtja ugyanis az emberiséget. A betegség kivédhetetlen és kritikus mértékben ragályos. Gondolhatnánk, hogy ilyen körülmények között az empátia luxus, Paulék mégis megkönyörülnek az otthonukba tévedő Will (Christopher Abbott) családján. Befogadják a férfit, feleségével és lányával együtt. Idővel azonban meg kell kérdőjelezniük ezen döntésük helyességét…
Sokan nem szeretik a lassú filmeket, mert a huszonegyedik századi blockbustermozi tendenciáinak nyomása alatt hogyha nem észvesztően száguldó mozgóképes élménnyel találkoznak, hajlamosak egyből vontatottsággal, unalmas történetvezetéssel vádolni az adott alkotást. Holott nem minden esetben beszélhetünk ilyesmiről, sőt, jó néhány film éppen a kimért sebességre építve képes nagyobb hatást vagy akár erőteljes katarzist generálni. Az It Comes at Night készítői is valami ilyesmin ügyködnek. Le kell szögeznünk, hogy ez a mű nem kiemelkedő, de igazság szerint nem is próbál az lenni. Más céljai vannak.
Ez az egész valójában érdekes kísérlet, amelynek vezetői egy többszörösen elzárt család modelljének lehetőségét, valamint működésének mintázatait fejtegetik és vizsgálják.
Az elzártság háromszintű. A legnagyobb keretet maga a posztapokaliptikus kontextus adja meg. Ez azért generál félelemérzetet, mert hőseink mérvadó konkrétumokat nem tudnak a világ helyzetéről. Az események fősodrától távol, elbújva próbálják átvészelni a krízist, így a kétely és a kiszámíthatatlanság érzése egyaránt sokkolja a nézőt. Lehet, hogy ők az utolsó túlélők, de az is elképzelhető, hogy olyan fenyegetést próbálnak kivédeni, amelyre valahol másutt már megtalálták a megoldást. Emellett a következő elzártsági körben az erdőt kell megemlítenünk. Igaz, hogy ezen a helyszínen Paul képes távol tartani családját az esetlegesen fertőzött többi ember nagy részétől, viszont ez egyben azt is jelenti, hogy lehetőségei rendkívül behatároltak akkor, amikor szövetségesekre lenne szüksége. De még mindig nem ez a legrémisztőbb. Hanem a ház. Paul rögtön leszögezi vendégei előtt, hogy otthonukat egyetlen ajtón, illetve helyiségen keresztül lehet megközelíteni és elhagyni. Habár ez az intézkedés a bentlakók védelmét szolgálja, a rendezői munkának köszönhetően a ház mégis egyfajta börtönhatásban érvényesül, az a bizonyos piros ajtós szoba pedig egyértelművé teszi számodra, hogy milyen színűre nem fogod festeni otthon a gyerekszoba bejáratát.
A kérdés: Mi marad az átlagemberek egymás között megelőlegezett bizalmából akkor, amikor eltűnnek a civilizáció azon intézményei, amelyek ezt amolyan papírnehezékként rögzítik, biztosítják?
A posztapokaliptikus történetek egyik állandó velejárója ez a dilemma, így nem is meglepő, hogy a szóban forgó alkotás is itt próbál konfliktust építeni. Tény és való, a problémakör kidolgozása sablonos és a szándékosan lassú tempó néha tényleg átcsap unalomba, viszont azt is meg kell hagyni, hogy a két család közti viszony alakulásának íve tűpontos precizitással halad végig a produkción.
És valóban, a fertőzés veszélye által képezett kontextus horrorisztikus vonulata csak margón, amolyan vizuális narrációként jelenik meg, egészen konkrétan Paul fia, Travis rémálmainak formájában. Mivel ezek a jelenetek a fiú fejéből kipattanó rémképeket festik le, és nem a tényleges valóságról szólnak, nem annyira horrorrá, inkább mélyebb lélektani drámává teszik az összképet. Persze tény, hogy a rémálmok ettől még rendkívül ijesztőek és nyomasztóak, nem utolsósorban az éjfekete fényképezésnek és a hátborzongatóan hiteles maszkmesteri munkának köszönhetően. Ezekben a képsorokban is tetten érhető továbbá Trey Edward Shults módszere, amely a cselekményvezetés fokozatosságának ledöbbentő, sokkoló momentumokkal való megszakításaira irányul.
Így válik az It Comes at Night nem kifejezetten jó, de kétségtelenül érdekes filmmé, amolyan gondolatkísérletté, ami nem nevezhető radikálisan eredetinek, de legalább érezhető tudatossággal, kellő alkotói lelkesedés kíséretében állt össze azzá a teljes képpé, amely a másfél órás játékidő során elénk tárul.
