Képregény

A magyar Blade Runner csúcsra járatja a magányosságot

Zsótér Indi Dániel
Zsótér Indi Dániel

videós kontentgyáros . 2017. 10. 09. 06:00

Vajda Gyula és Molnár Dénes első képregényes projektje, a Diceman nem vállal sokat elsőre, remélhetőleg viszont megvan benne a potenciál ahhoz, hogy a 21. századi ember problémáit ne csak felsorolja, hanem megoldást is találjon rájuk. Az irány jó.
Korábban a témában:

A történet a létezés másodpercnyi illékonyságának bemutatásával kezd, “hétköznapi” példát hozva rá:

Az utolsó őslény ’94 telén halt ki.

Élet és halál a mindenség végtelenjéhez képest egyetlen pillanat csupán, ezzel szembesülni pedig kiábrándító.

Szegénységgel terhelt múlt, elmagányosodott jelen, kilátástalan jövő. Erik White, a Diceman főhőse, a nem túl távoli jövő Budapestjén, miután egy éjszaka szembesül vele, hogy ex-barátnőjét eljegyezték, úgy dönt megpróbál annyira berúgni, hogy a fejében lévő káosz helyén csak üresség maradjon. Nem akar semmire sem gondolni. Nem akar rá gondolni, hogy csóró, hogy csekkeket kell befizetnie, hogy gyűlöli a munkáját, hogy gyűlöli a korrupt politikusokat, úgy en block az egész életet, azt ahova jutott.

Aki élt már át úgynevezett egzisztenciális válságot, amikor az ember valami külső tényező miatt megtorpan, visszatekint az életére és semmiféle nyugalmat nem érez, az tudja, hogy a berúgás kedvező alternatívának tűnik a problémák megoldására. Ilyenkor az sem zavarja az embert, ha összeverik, ha a tartozásainak nem látja a végét, mert minden probléma eltörpül amellett, hogy nem ért el semmit az életben. Ez pedig meglehetősen kiábrándító tud lenni ha addig azt hittük, hogy pl. az igaz szerelem megtalálásával egycsapásra minden megoldódik. Nem oldódik meg. A Diceman pedig egyszerű eszközökkel, tömören meséli el azt, hogy mennyi kis apróság képes eljuttatni idáig az embert.

Erik belső monológjai elsősorban önmagával foglalkoznak, emiatt pedig keveset tudunk meg közvetlen környezetéről, ami csak azért baj, mert a képregény letagadhatatlanul merít a Blade Runner látványvilágából és egyáltalán érdekes lenne megtudni, hogy a főváros hogy válhatott ilyenné. Vagy azt, hogy Magyarországon, Budapesten miért angol nevük van a szereplőknek. A környezet budapestiségét mégsem nyomja el a neonoir-os hangulat, köszönhetően egy-két ikonikus helyszín ügyes ábrázolásának. A karakterek megrajzolása viszont még kiforratlan, van némi skicc-jellege a figuráknak.  Az eső áztatta város és a neonfények dominanciája különös hangulatot kölcsönöz a képregénynek. A narrációra egyelőre nem fektettek nagyobb hangsúlyt az alkotók, inkább egy gyors felsorolása ez a képregény irányának, sajnos emiatt a történet nagyon felszínesnek tűnhet. Bár ez egy prológushoz talán elég, a későbbiekben valami nagyobbat kell dobni.

Az egyik jelenetben a Eriket összeveri egy kopasz, zöld Warrior-kabátos, magyar zászlós fickó, aki miután le-“liberális senkiházizta”, fejéhez vágja, hogy Erik úgy néz ki, mint egy kilyukadt tejeszacskó. Erik pedig erre csak annyit mond, hogy “Én ember vagyok.”. Az egész képregényben ezt az egy jelenetet éreztem kínosnak. Minden sztereotípia megjelenik, amit a “liberálisverő” hungaristákról gondolunk, ettől viszont inkább karikatúra lesz a jelent, mint egy komoly politikai véleménykülönbség bemutatása. Erik “Én ember vagyok.”-ja pedig bár érthető, hogy az utolsó fűszálba kapaszkodást szimbolizálja, de inkább nevetséges és felesleges a képregény ezen pontján, pláne, hogy dramaturgialiag, teljesen megalapozatlan annak fényében, ami ezek után következik. Egyedül itt éreztem azt, hogy az írás bonyolultabb szintjeiről még van mit tanulnia az alkotóknak, viszont legalább gondolnak valamit arról, ahol és amiben élünk. Az pedig ritka kincs a magyar képregény-szcénában, hogy valamit gondolnak a készítők az őket körülvevő valóságról.

A tizenöt oldalas kiadvány elsőre kevésnek tűnhet, pláne a fenti élethelyzetek alaposabb kivizsgáláshoz, viszont mivel a kötet egy prológus a későbbi füzetekhez, így a felvetődő témákat is érdemes egyfajta felsorolásnak tekinteni: ezekkel akarunk foglalkozni a jövőben. Ha pedig így van, akkor a Diceman a későbbiekben akár gyűjteménye is lehetne Magyarország kortárs problémáinak, amivel kapcsolatban a szerzőknek komoly felelőssége lesz, hogy mit és hogyan mutatnak be. Az mindenképpen jó hír, hogy építkezni akarnak, nem pedig megénekelni egy sokadik hőstörténetet, ami nem akar reflektálni  közös problémáinkra. A Diceman nem akarja elhazudni azt a valóságot, amiben élünk. Épp ellenkezőleg: kíméletlenül az arcunkba tolja.

A kiadványt az október 15-i Képregénybörzén lehet megvásárolni.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.