Film

Szexista-e a Szárnyas fejvadász 2049?

Becságh Dániel
Rácz Viktória
Becságh DánielRácz Viktória

2017. 10. 11. 08:00

A Szárnyas fejvadász 2049-ről szóló viták középpontjába (azon kívül, hogy egy unalmas szar vagy mindenki menjen Transformerst nézni, akinek nem tetszik) hamar a film nőábrázolása, illetve szexizmusa került. A RoboRaptor egyik oszlopos tagja, Rácz Viktória volt az egyik, aki ilyen aggályokat megfogalmazott kritikájában a FilmTetten, úgyhogy úgy döntöttünk, kivesézzük pro és kontra (pontosabban kontra és pro) ezt az aspektusát Denis Villeneuve filmjének.
Korábban a témában:

A Szárnyas fejvadász 2049 nem tud olyan témát bedobni, amit már nem dolgozott fel más hamarabb és jobban (legutóbb például a Westworld maxolta ki a robot-lélektan témát). Jó példa erre Ryan Gosling karakterének, K-nak a hordozható hologram barátnője Joi (Ana de Armas), akinek millió másolatát bárki megvásárolhatja magának. Érezhetően az alkotók fontosnak tartották kettejük történetszálát, ám az ilyen kapcsolattal járó pszichológiai és filozófiai kérdéseket sokkal érzékletesebben és okosabban feldolgozta pár évvel ezelőtt A nő (Her, 2013) című film, mely ráadásul árnyalta is ezt a helyzetet, míg a Szárnyas fejvadász 2049 szinte idealizálja az ilyen típusú „párkapcsolatot”.
K barátnőjével pedig rákanyarodhatunk a film legnagyobb problémájára, a nőábrázolásra, ami szintén hűen követi a nyolcvanas évek mentalitását. Nem is akarnám ezt felemlegetni, ha nem lenne ennyire zavaróan szembetűnő. Valaki egyszer elmondhatná a producereknek, hogy a progresszív nőábrázolás nem annyiból áll, hogy sok erős nőt teszünk egy filmbe, hanem például betekintést nyújtunk valamiféle női nézőpontba. Míg Michael Baytől nem számítanék jobbra, Villeneuve-tól az Érkezés után ezt pont nem vártam volna. A male gaze túltolása és a férfifantázia kiszolgálása már szinte komikus is lehetne némi iróniával, vagy elgondolkodtató kritikus hangvétellel, de itt ebből egyik sem található meg, van helyette azonban pár teljesen öncélú jelenet, például az egyikben – miután kellőképpen végigpásztázta a kamera az újszülött replikánsnő meztelen testét – a Jared Leto-féle Wallace teljesen illogikus cselekedetével nem csak feleslegessé, de egyenesen hülyeséggé válik az elmúlt öt perc. Engem speciel nagyon érdekelt volna, hogy mit kezd a hús-vér embernő 2049-ben, amikor mindenkinek szexi babaarcú hologram- vagy replikánsbarátnője van, és az utcán nem látni mást, csak 15 méteres nagyságban kivetített pucér nőket. (Rácz Viktória)


KONTRA

Az mindkettőnk számára nyilvánvaló, hogy egy filmet alapvetően kontextusában kell vizsgálni. Tehát alapvetően alkotói szándéktól függ, hogy egy szexista megnyilvánulás vagy ábrázolásmód milyen szerepet tölt be – természetesen máshogy viszonyulunk A szolgálólány meséje szereplőinek szexista viselkedéséhez, mint az Agymenőkéhez. A vita itt alapvetően tehát nem az, hogy az említett két példa mondjuk a male gaze-t reprezentálja-e (abszolút azt), hanem hogy ezek milyen funkciót töltenek be a Szárnyas fejvadász 2049-ben, és hogyan áll ezekhez a film.

Joit például nehezen tudnám elképzelni feminista ikonként, ha egyszer egy férfiak számára kitalált virtuális barátnő, aki feltűnésének első 30 másodpercében már az összes háziasszony-sztereotípiát végigfuttatja magán. Nincs önálló akarata, mindig készséges és hálás – mintha csak egy PUA-vágyálom lenne. De egyben Denis Villeneuve vágyálma is? Attól nem is állhatna távolabb. Lehet, hogy a rendező nem kacsint ki mostanság divatos módon a negyedik falon keresztül a nézőre, de annál mélységesebb irónia és nihilizmus nincs, mint amit a Szárnyas fejvadász ezen a vonulaton végigvisz. Nem ironikus, hogy már az első képen azt láttatja, Joi pontosan olyan illúzió K sivár életében, mint a fél-szintetikus kajájára rávetített ínycsiklandó vacsora? Nem komikus, hogy lefagy ölelkezés közben, mert hívást kell fogadnia?

Persze azért igazán bravúros, amit Villeneuve csinál, mert a komikum és nyilvánvaló duplafenekűség ellenére is idővel tényleg hinni kezdünk neki. Bennem is úgy csapódott le a K-Joi kapcsolat, mint egy fenomenálisan gyönyörű szerelmi történet, amelyben a Herrel ellentétben még annyi cinizmus sincs, hogy ne jöjjön össze nekik a beteljesülés egy fizikai “dublőr” segítségével. De csak egészen addig tűnik gyönyörűnek, amíg bele nem gondolunk Joi valódi természetébe. Ezt pedig a film legnagyobb gyomrosa, a nő utolsó (utáni) feltűnése szolgáltatja, amikor K egy gigantikus fényreklámon látja viszont “halott” barátnőjét. Joi eleve teljesen meztelenül (megint a male gaze), prostituáltakra és sztripperekre jellemző kék hajjal és csábító viselkedéssel jelenik meg (pedig még a szexjelenet során sem láthattuk így), amivel rögtön lerombolja kapcsolatuk korábbi meghittségét, annak illuzórikus voltára pedig a fényesen váltakozó “Everything you want to see / Everything you want to hear”-feliratok hívják fel a figyelmet.

Itt érkezik K-val együtt számunkra is a felismerés, hogy minden, amit eddig láttunk egy hatalmas átverés volt. A Herrel szemben itt nem egy öntudatra ébredő mesterséges intelligencia autonóm megnyilvánulásait tapasztalhattuk, hanem egy előre programozott vágykielégítő gépezetet, aki még érzelmileg összetettebb megnyilvánulásaival is csak főhősünk igényeire próbált reagálni. Ezért nem érzem adekvátnak például a Westworld párhuzamot sem, hiszen ott a hasonló reveláció arra épül, hogy a szintén öntudatra ébredő Dolorest visszaállítják – a férfinak nem azért kell csalódnia benne, mert nő nem volt több egy ügyesen kitalált robotnál, hanem éppen azért, mert több lehetett volna, és ettől megfosztották.

Villeneuve pedig szokásos műfaji revizionista attitűdjével tudatosan épít erre az örökségre: onnantól kezdve, hogy Joi először csodálkozik rá az esőre (ami ráadásul az első rész fináléjának párhuzamával még sulykolja is az emberré válás motívumot), kézenfekvő azt hinni, hogy ahogyan azt már jól ismerjük a sci-fi történelemből, ő is fellázad programozása ellen, és ezért vállalja a menekülést és a halált főszereplőnkkel. Ahogyan az Érkezésben a nagy összecsapást vagy itt K megváltó szerepét orbitális kliséként lebegteti a szemünk előtt másfél-két órán keresztül, hogy aztán ebből formálja meg fő fordulatát, itt is az a lényeg, hogy már szinte ásítva, oda sem figyelve vegyük be, hogy az untig ismert tragikus szerelmi történetnek vagyunk tanúi, csak hogy végül kijózanítson, hogy ennek még az írmagja sem volt meg a két szereplő viszonyában. Sokkal nagyobb pofon ez, mint bármi más a filmben: az egész életét tényleg lélektelenül élő K be kell, hogy lássa, hogy az egyetlen igaznak tűnő dolog az életében is hazugság volt. Egyben pedig ez a Szárnyas fejvadász 2049 legfontosabb fordulópontja is: főszereplőnk ennek hatására dönt úgy, hogy saját magát áldozza fel Deckard helyett, akinek még van miért élnie.

Azt ugyanakkor magam is elismerem, hogy éppen az autonómia kérdésköre az, amit miatt K-val sokkal könnyebb azonosulási pontot találni férfiként, mint nőként – vagy éppen mint Joi-jal nőként. Hiszen végeredményben magam is Joi célcsoportjába tartozom, minden igyekezetem ellenére is könnyebben “áldozatul esem” neki, mint egy nő. És megfigyelve a box office eredmények egyes részleteit (a nézők 53%-a 25 év feletti, összességében pedig több mint háromnegyede férfi), tagadhatatlan, hogy a Szárnyas fejvadász férfifilm. De az, hogy férfifilm, nem egyenlő azzal, hogy szexista is, és Villeneuve Michael Bay szintjén áll.

Éppen ezért térjünk ki a másik példára, Wallace és a replikánsnő esetére. A Szárnyas fejvadász 2049-ben visszatérő elem az emberek a replikánsok felé mutatott lenézése, nyílt szembesítésük azzal, hogy nincs lelkük – a legtöbben Roy Battyékkel ellentétben már nevet sem kapnak. Amiből rögtön következik az a gondolat is, hogy nincs morális akadály egy replikáns megölésével szemben, K is akkor döbben meg először, amikor “valami olyat” kéne megölnie, “aminek lelke van”. Niander Wallace-ban, és inasában, Luvban pedig még ennyi korlát sincs, minden további nélkül végeznek bárkivel, aki az útjukban áll, a replikánsokra pedig szó szerint “eldobható” munkaerőként tekintenek.

Ahogyan Rachaelt is azonnal elpusztítják, amint kiderült, hogy nem tökéletes, úgy a film elején látható nő is kikukázható, selejt, mert meddő. Sajnos nem igazán válik világossá a jelenet kontextusa, de az apró jelekre figyelve összerakható, hogy ez a példány sokadik volt azoknak a replikánsoknak a sorában, akiket Wallace a szülőképesség reményével fejlesztett ki – hogy aztán sorra csalódnia kelljen. Hétköznapi logikával talán “illogikus” megsemmisíteni a cég egy értékes eszközét (szakmabeliként ezt abszolút át tudom érezni), de Wallace már régóta megszállottságának rabja és nem egy minden fillért számolgató cégvezető fejével gondolkodik (a morális aggályokról pedig nincs is értelme beszélni ebben a világban). Jelen esetben pedig a male gaze egy sokkal alapvetőbb kontrasztot fejez ki, amit Jared Leto szájából is hallhatunk a jelenet során: hiába tökéletes külsőleg a megteremtett replikáns, Wallace számára hibás, értéktelen.

A Szárnyas fejvadász 2049 Roger Deakins első rabul ejtő képétől az utolsóig a külsőségekkel kapcsolatos fixációról, a tárgyiasításról és a mögötte kongó feneketlen ürességről szól. Ezt pedig nem lehet máshogy elmesélni, mint mindenben a felszínt, a hazug illúziókat kihangsúlyozva. Ez a 163 perc egy egyre kétségbeesettebb hajsza, hogy K valami emberit, valamit igazit találjon a mindent átható sivárság mögött – ha magában nem, akkor valaki másban. Villeneuve azonban annyi feloldozást sem ad neki, hogy még az utolsó képkockák alatt is ott lebeg a dilemma: lehet, hogy életének utolsó gyönyörű pillanata, a hóesés is csak egy illúzió, ami klónjától kapott?

(Becságh Dániel)


PRO

Soha nem állítottam azt, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 szexista, mert ez nem igaz. Egy szexista film eleve nem végződhetne azzal a csavarral, hogy főhősünk megtudja, nem ő a „kiválasztott”, hanem egy nő, akinek ráadásul a férfi protagonista csak egy CTRL+C változata. Azonban attól, hogy nem szexista, nem biztos, hogy a nőábrázolása is progresszív.

Azért bosszantó, hogy Szárnyas fejvadász 2049 nem ismertet meg velünk egy női nézőpontot is, mert témájában a film ténylegesen a tárgyiasítás kritikája, csak pont ennek a legnagyobb áldozatait felejti el megkérdezni a dologról.

Ugyanis itt nem arról van szó, hogy van egy sötét jövő, ahol nők és férfiak már inkább robotokat és hologrammokat vásárolnak tényleges párkapcsolatok teremtése helyett. Nem véletlenül nincsenek 15 méteres pucér pasik kivetítve az utcán, a film egyértelműen egy olyan jövőt mutat be, ahol a nőnem lett szélsőséges szinten kiszolgálva a férfifantáziának. Tehát adott egy férfiközpontú jövő, és a film alapján nagyjából megtudjuk, hogy a férfiak ezt hogyan élik meg, de arról fogalmunk sincs, hogy azok mit kezdenek a helyzettel, akiket felültet egy randin valaki azért, mert akciósan meg tudta venni részletre a legújabb Joi modellt.

Milyen női karaktereket kapunk? Van egy férfifantáziára szabott hologram, egy szexi gyilkológép, egy prostituált, egy „legyen ez a középkorú felettes karakter egy nő, mert az feminista” főnök, egy naiv művészlélek (akinek csak a végén lesz jelentősége), meg egy készülő lázadás vezetője. Papíron még nem is néz ki olyan rosszul, de nem ismerjük meg ezeket a karaktereket, nem tudjuk, hogyan élik meg a világot, amibe születtek.

Ami a Jared Leto jelenetet illeti, el tudom fogadni azt az érvet, hogy egy félőrültről van szó, de akkor is disszonáns számomra az, hogy míg a vállalat küzd a kellő mennyiségű replikáns legyártásával, képes csak azért legyilkolni egy frissen legyártott példányt – akiről valamiért máris tudja, hogy nem tud szülni – hogy monológját hatásosan zárja. A gyilkosság egyetlen tanúja hű asszisztense, Luv, akiről a film ezen pontján azt hittem, hogy az ilyen öncélú kegyetlenkedések miatt fog majd fellázadni, de ugyebár ez nem így történt.

A Joi-szállal kapcsolatban nem véletlenül dobálóztam a Herrel, a Westworlddel, vagy akár említhetném az utóbbi évekből az Ex Machinát is. Bár elismerem, hogy ezek tanulságaikban eltérnek, mégis alapjaira leegyszerűsítve ugyanaz a történet: van egy férfi, aki beleszeret egy gépbe, majd összetörik a szívét. Az említett három példa is férfiszemszögből mutatja be a kapcsolat tragédiáját, ezeknél az alkotásoknál mégis bárki át tudja érezni a szereplő fájdalmát. Ezzel szemben a K-Joi kapcsolatnál esélyem sem volt bármiféle azonosulásra, hiszen a tökéletes barátnő-kép olyan szintű (nyilván tudatos) túltolását láttam, aminek hatására egy másodpercig nem jutott az eszembe, hogy K komolyan el tudja magával hitetni, hogy ez egy kapcsolat. A háziasszony sztereotípiák felvonultatásán túl Joi fő funkciója az, hogy ajándékként prostit rendeljen, és időnként könnyekig meghatódjon azon, hogy K mennyire különleges és nagyszerű ember. Végső soron ezért nem tudott érzelmileg megérinteni kettejük története, hiszen ami köztük volt, az nyomokban sem emlékeztetett egy párkapcsolatra. A reveláció számomra nem volt sem megdöbbentő, sem fájdalmas.

Míg a másik két gépbarátnőnek, a Her Samanthájának, a Westworld Doloresének és az Ex Machina Avájának volt valamilyen szintű személyisége, Joi sokkal jobban hasonlít Ryan Gosling korábbi filmes barátnőjéhez, a guminő Biancához.

Igen, kontextusában kell vizsgálni a filmet. De az a helyzet, hogy ha a Szárnyas fejvadász 2049 tudatosan kritizálni akarja az emberi kapcsolatok kiüresedését és a tárgyiasodását, akkor illene helyet biztosítani mindkét félnek. Hol vannak az embernők ebben a jövőben? Mit fognak csinálni, ha kifejlesztik a szülni képes gyönyörű replikánsnőket? Ez azt jelentené, hogy előbb-utóbb kihal a női nem?

Tényleg csak ismételni tudom magam: a Szárnyas fejvadász 2049 nyilván elsősorban férfiaknak készült és ettől még nem lesz szexista, de nagyon megnehezíti a női nézőknek azt, hogy bármilyen azonosulási pontot találjanak. Azonosulás nélkül pedig katarzis sincs.

(Rácz Viktória)

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.