A Thor: Ragnarök megtestesít mindent, amivel a Marvel-filmek örök kritikusai dobálózni szoktak: színes, vicces és komolytalan. Még A galaxis őrzői két része is komolyabban vette magát, pedig az a széria azzal lett híres, hogy önironikus. Valószínűleg kellett James Gunn filmjeinek sikere és a Thor: Sötét világ bukása ahhoz, hogy a Marvel is belássa, nincs értelme nyomasztó királydrámaként feldolgozni a Thor-trilógia utolsó részét. Pedig témájából adódóan adta volna magát, hogy tragikus eposzként jelenítsék meg az „istenek alkonyát”, vagyis a Ragnarököt, de nem érdemes kimaxolni a világvégét a Bosszúállók: Végtelen háború előtt.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ahhoz képest, hogy mindenki a humort emeli ki a Thor: Ragnarök fő jellemzőjeként, papíron elég nyomasztó a film története. A második rész Loki trónfoglaló trükkjével fejeződött be, ám az új részben messze nem ez a legsúlyosabb probléma, amivel Asgardnak meg kell küzdenie. Mivel Odin nem tudja többé távol tartani Helát, azaz „halál istennőjét”, Asgardot utoléri a végzet, rémuralom formájában. Míg a magát jogos uralkodónak tekintő Hela (Cate Blanchett) szemrebbenés nélkül pusztítja a lakosságot, Thor egy távoli bolygón, a Sakaaron ragadt, ahol az „elveszett harcosok megmentőjének” titulált, valójában rabszolgatartó Nagymester (Jeff Goldblum) kényszeríti gladiátorsorba. Ahogy az előzetesből is kiderült, első találkozásukkor Hela elpusztítja a Mjölnirt, így Thor fegyver nélkül marad, és kénytelen egyéb képességeire hagyatkozni – például arra, hogy egy szupererős isten.
A tényleges cselekmény körülbelül másfél órát vesz igénybe, ám minden egyes jelenet zsúfolásig van tolva gegekkel. Olyasmi élmény ezt a filmet nézni, mintha a bakiparádét is belevágták volna, a színészek összes improvizációjával és bohóckodásával együtt. Ehhez társul az élénk és színes látványvilág, a pörgős zene, illetve a menő akciójelenetek – és itt fontos megjegyezni, hogy az egész film baromi jól néz ki, lehet, hogy CGI parádé, de legalább nem olcsó. A rendező saját bevallása szerint azt szerette volna elérni a filmmel, hogy mindenki mosolyogva távozzon a moziteremből, és ezt a tervét százszázalékosan teljesítette.
HIRDETÉS
Ahelyett, hogy elfáradnánk a színes-vicces kavalkádot nézve, teljesen feltöltődünk a film végére.Mivel a drámai jelenetek fel lettek áldozva a humor oltárán – a „tudjuk le gyorsan” kategóriába tartoznak – ne számítsunk nagy katarzisra. Eleve kicsit meta érzés a filmet nézni, mert a rengeteg improvizáció bár humorforrásnak remek, sok esetben annyira egyértelmű, hogy egy mondatot nem a karakter, hanem a színész mond, hogy az elidegenítőleg hat. Teljesen megértem, ha valakit kizökkent a film stílusa, és ezért nem tud azonosulni a történettel, bár nálam pont a karakterek szerethetőségét növelte ez a megoldás, Thor pedig egyértelműen bekerült a top 3 kedvenc Bosszúállóm közé úgy, hogy ezelőtt a lista legvégén volt.
A Thor: Ragnarök körül már a megjelenése előtt is elég nagy volt a hype, és nem azért, mert annyira megfogta volna az embereket a trilógia első két része. Sokan lelkesedtek – többek között én is – a rendezőválasztás miatt, ugyanis a Marvel egy teljesen meglepő húzással Taika Waititire bízta a munkát. Waititiről annyit érdemes elöljáróban tudni, hogy a legnépszerűbb függetlenfilmes Új-Zélandon, aki a Hétköznapi vámpírok (What We Do In The Shadows, 2014) és a Vademberek hajszája (Hunt for The Wilderpeople, 2016) című filmjeivel már nemzetközi sikerekre is szert tett. Ismerve Waititi munkásságát, biztosra lehetett venni, hogy a stúdió nem a Sötét világ hangulatát akarta továbbvinni a harmadik részben, és már az első promovideókból is kiderült, hogy Thornak egy teljesen más arcát fogjuk megismerni.
Waititi végre engedte, hogy Chris Hemsworth személyisége megjelenhessen Thorban, ez pedig a legjobb dolog, amit az eddig meglehetősen érdektelen karakterrel tenni lehetett.
A gyönyörű emberekről nem szoktuk feltételezni, hogy viccesek (hiszen nincs mit kompenzálniuk), Hemsworth viszont már a Saturday Night Live-ban is bizonyította, hogy tehetséges komikus, és akárki akármit mond a női Szellemirtók filmről, zseniálisat alakított az ütődött titkár szerepében. Tony Stark karaktere is azért működik olyan jól, mert gyakorlatilag hagyták egybeolvadni Robert Downey Jr. személyiségével, és most végre Hemsworth a bicepszén kívül valami többet is hozzáadhatott a szerepéhez. De nem csak Hemsworth sziporkázik a filmben, az ismert szereplők közül a Tom Hiddleston-féle Loki még mindig tartja a „legjobb Marvel-film főgonosz” címet (úgy is, hogy egyre kevésbé gonosz), Mark Ruffalo pedig a játékidő többségében beképzelt zöld szörnyként parádézik. Natalie Portmant a halállaza Tessa Thompson váltja, aki meghasonlott alkoholista valkűrként az eddigi legérdekesebb női karakter a Marvel-filmuniverzumban, Jeff Goldblum és Cate Blanchett pedig már eleve külön kategóriába esnek, őket tényleg akkor is élvezet nézni, ha egy telefonkönyvet olvasnak fel.
A humor mellett a karakterekben rejlik a film erőssége, még a legkisebb mellékszereplőket is a szívünkbe zárjuk, például a Waititi által alakított CGI kőgladiátort, Korgot, aki szórólapozással próbált meg kirobbantani egy forradalmat.
A Thor: Ragnarök sikere miatt újra bizonyítást nyert, hogy érdemes kockázatot vállalni, és szerzői filmesekre bízni a blockbuster műfajt, mert amúgy belehalnánk az unalomba, ha nem lenne mindig valami újszerű a sokadik folytatásos filmben. (Érdekes lesz összehasonlítani a Ragnarököt a Han Solo-filmmel, ugyanis pont azért rúgták ki a Miller–Lord rendezőpárost, amit Waititi ezzel a filmmel csinált, azaz a túltolt humor és az improvizáció miatt.)
Amellett, hogy imádtam a filmet, hiányoltam Waitititől, hogy bátrabban használja fel a hatalmát – hiszen elvileg szabad kezet kapott – és élesebben élcelődjön a szuperhős maszkulinitáson, vagy többet ironizáljon a blockbuster filmműfajon. Kicsit több mondanivalóval biztos a kedvenc Marvel filmemmé vált volna a Thor: Ragnarök, de azért így is toplistás.
