Azt, hogy 2016 legnagyobb sorozatos durranása egy csapat kissrác horrorisztikus kalandjairól fog szólni, senki nem látta előre. Főként azok a tévécsatornák nem, amelyek azzal a kritikával dobták vissza a Duffer testvérek ötletét, hogy nincs értelme olyan, gyerekekről szóló sorozatot csinálni, ami nem gyerekeknek szól. Ehhez képest a Stranger Things második évadát tűkön ülve várta a fél világ, és kilenc rész erejéig ismét úgy érezhette minden néző, hogy nem kell aggódni, mert akármekkora is a baj a világban, a barátaidra mindig számíthatsz.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Spoileres kritika következik, úgyhogy csak az merészkedjen tovább, aki már végignézte az új évadot. (A spoilermentes kritikánkat itt olvashatjátok.)
A második évad az előző fináléjától számítva egy évvel később veszi fel a fonalat. Koránt sincs minden rendben, Will hiába szabadult ki a Tótágas (Upside Down) világából, továbbra is látomások gyötrik, melyeket „orvosa” a poszttraumás stressznek tulajdonít. Nem csak Will viseli magán az egy évvel ezelőtt történtek nyomait – Mike lázadással próbálja feldolgozni Eleven hiányát, Nancy igazságot akar szolgáltatni Barb tragikus halála miatt, Hopper pedig igyekszik eltussolni az összes olyan rendőrségi bejelentést, ami egy időnként feltűnő, orosz kémnek gondolt kislányról szól.
HIRDETÉS
A Stranger Things első évada olyan mestermű, amit az iskolában is tanítani lehetne, és bár a második évad nem hibátlan, mégis nagyon okosan vitték tovább a történet, és még az előző évad báját is sikerült megőrizni.
Az új évad továbbra is remekül bánik a karakterekkel. Eleve behoztak pár izgalmas új szereplőt, közülük a legfontosabb Max (Sadie Sink), aki persze Elhez hasonlóan teljesen megbontja a fiúk csoportdinamikáját, csak most épp Mike (Finn Wolfhard) ellenzi a lány jelenlétét, míg Dustin (Gaten Matarazzo) és Lucas (Caleb McLaughlin) versengenek a figyelemért. Már önmagában is érdekes a problémás családi hátterű, okos és vagány Max, emellett magával hozza a felnőtté válás egyik legkellemetlenebb élményét: amikor az addig sérthetetlennek hitt barátságon sebet ejt a szerelem. Dustin és Lucas harca Max kegyeiért egészen addig vicces, amíg a lány el nem kezdi viszonozni egyikük vonzalmát. Mivel előző évadban Mike volt az egyedüli Eleven-rajongó, így ott senkinek nem tört össze a szíve, most viszont szegény Dustinnak kell szembesülnie a viszonzatlan szerelem fájdalmával.
Az első évadhoz képest a barátság mellett sokkal hangsúlyosabban felütötte a fejét a szerelem. Mike-Eleven, Bob-Joyce(-Hopper), Lucas-Max-Dustin, Steve-Nancy-Jonathan: majdnem minden szereplő valamilyen romantikus mizériába keveredik az évad során.
Persze megint Will járt a legrosszabbul, elképzelem, amikor szegény Noah Schnapp megkapja a forgatókönyvet, és amíg mindenki másnak vicces mondatai és cuki jelenetei vannak, az ő instukciói valahogy így hangozhatnak: rázkódj, ordíts artikulálatlanul, kidülledt szemmel bámulj mereven, stb. Remélem a következő évadban már valamelyik másik srácot fogják szívatni Dufferék.
Az idősebb tinédzserek történetszála nem tartozik az évad erősségei közé, miközben Steve (Joe Keery) rosszfiúból frizuratanácsadó bébiszitter lett, a Nancy (Natalia Dyer) és Jonathan (Charlie Heaton) szál sokkal érdektelenebb volt, mint az első évadban. Mivel Steve jófiú lett, gyorsan behozták az új gimis seggfejt, Billyt (Dacre Montgomery), aki remekül reprezentálja az apáktól eltanult toxikus maszkulinitást. A felnőttek se túl izgalmasak, szegény Joyce (Winona Ryder) képét oda lehet tenni a „stressz” szó mellé a szótárban, Hopper (David Harbour) pedig nem túl hatékony a serdülő lányok nevelésében. A volt kincsvadász Sean Astin az évad Barbját, Bobot alakította, a kicsit a sótlan de jópofa karaktert, aki végigaranyoskodta az évadot egészen a méltatlan haláláig.
A leghangsúlyosabb karakterfejlődés egyértelműen Elevené (Millie Bobby Brown), aki többek között azt is megtudta, hogy a születési neve Jane. Végre önállósította magát, és felkutatta a saját múltját, az édesanyjával kapcsolatos szál pedig az évad legmegrázóbb pillanataival szolgált. Eleven/Jane kapott egy különálló epizódot is, amelyben először hagyta el a sorozat Hawkins városát. Elég valószínű, hogy a harmadik évadban fontos szerepet fog játszani Kali (Linnea Berthelsen), és esetlegesen a többi kísérleti alany (akikből minimum 11 biztosan van), mindenesetre elég furcsán illeszkedett a hetedik rész az évad egészébe, egyszerre éreztem azt, hogy túl sokat és túl keveset foglalkoztak ezzel a szállal. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy a punkosított Eleven/Jane elég menő.
A sorozat továbbra sem veszítette el a humorát, annyira működik a kémia az összes szereplő között, hogy még az olyan valószínűtlen párosítások is emlékezetesek, mint Steve és Dustin. Eleve az egész szereplőgárda imádnivaló, továbbra is lenyűgöz, hogy létezik egy rakáson ennyi gyerekszínész, akik nem idegesítenek. Ami viszont kevésbé műkőképes a második évadban, az a rejtély.
Jól hangzik a „Things get even stranger” reklámszöveg, de attól még nem igaz, hiszen továbbra is az első évad főgonosza, a Tótágas fenyegeti a kisváros életét. Persze egyre erősebb, de ettől még nem lesz titokzatosabb.
Látványban és halálozások számában fokozódik a történet, de az első évad erőssége az volt, hogy sokáig nem is értettük, mivel állunk szemben. Itt viszont már ismerős a fenyegetés, ezért nem is nézeti magát annyira az új évad, mint az előző. Ráadásul megint félmegoldással zárult az finálé, ismét Eleven/Jane mentett meg mindenkit, és a Tótágas továbbra is fenyegetően lapul meg a szereplők talpa alatt.
A második évadban nem a rejtély- és a horrorelemek erősek, sokkal inkább a coming-of-age szál miatt érdemel dicséretet. Az olyan ékegyszerűségű bölcseletek, mint a „barátok nem hazudnak egymásnak”, akármilyen banálisnak hangzanak, pont gyermekien őszinte logikájuk miatt működnek jól. Egy-két hibája ellenére a Stranger Things új évada megint helyet kap az év legjobb sorozatélményei között, hiszen Hawkins akármennyire is veszélyes város, mindig jó oda visszatérni.
