Képregény

A kiégett zsaru esete a kitalált baráttal

roboraptor
roboraptor

2017. 11. 06. 06:00

December 6-án indul a Syfy csatornán a Happy! című krimi-vígjátéksorozat Chris Melonival a főszerepben. A tévésorozat alapjául szolgáló négykötetes képregény még 2012-2013-ban jelent meg az Image Comics kiadó gondozásában. Bizarr története a skót író, Grant Morrison agyszüleménye.
Korábban a témában:

Főhősünk, Nick Sax a tipikus lecsúszott, kiégett, cinikus rendőr. Háttértörténete is az unalomig ismert: a munkája felőrölte, amire aztán ráment a házassága… Végül feladta a hivatását, hogy részeges bérgyilkosként tengesse hátralevő életét. Az egyik új megbízása, hogy végezzen néhány olasz maffiózóval. Csakhogy eggyel több embert öl meg a kelleténél – és sikerül olyasvalakit agyonlőnie, akit a megbízója sem akart holtan látni. Ráadásul az illető halála előtt elárul neki egy jelszót, amivel egy rakás pénzhez hozzáférhet… S ekkor Nick hirtelen szívrohamot kap.

Amikor magához tér, megjelenik neki egy Happy nevű, kicsi kék egyszarvú, aki azt állítja magáról, hogy ő egy kislány képzeletbeli barátja. A lányt, Haileyt elrabolta egy Mikulásnak öltözött perverz férfi, és mivel rajta kívül Nick az egyetlen személy, aki látja és hallja Happyt, az egyszarvú rá akarja venni, hogy segítsen neki megmenteni a gyermeket. Mindeközben persze a rosszfiúk is a bérgyilkos nyomában vannak, mert mindenáron ki akarják szedni belőle a jelszót.

Morrison egy tipikus buddy cop történetet mesél el – aminek az egyetlen különlegessége, hogy a megfáradt zsaru új, fiatal, optimista partnere egy képzeletbeli lény. Ahogy ez az alapszituáció, úgy az egész sztori is bizarr módon egyensúlyoz a reális és a szürreális határán. Így a képregény hangulatában kicsit azokat a régi Batman-történeteket idézi, amelyekben valódi problémák merültek fel, de a valóságban is előforduló bűntényeket fura, már-már karikatúraszerű alakok követték el. A Happy!-ben a gyermekrabló, a perverz pap, a maffiózók és a korrupt nyomozónő mind annyira túlzóan klisés figurák, hogy az olvasónak először az jut eszébe: ez az egész egy szimpla stílusparódia. Valahol persze ez is igaz, de ugyanakkor a képregény mégis több ennél.

A többi szereplőhöz hasonlóan Nick karaktere sem igazán nevezhető eredetinek. Mert hát a lecsúszott, kiégett akcióhősökkel tele van már a padlás. A sztorija is csak a szokásos megváltástörténet: az öreg fegyverforgató utolsó cselekedeteként megment egy ártatlan gyermeket. Ami igazából érdekes a személyében, az a Happyhez való viszonyulása. Hogyan reagál a természetfelettivel való találkozásra? Ahogy az – különösen egy ilyen végtelenül cinikussá és elutasítóvá vált embertől – várható, először nem hiszi el, amit lát és hall. Aztán viszont amint kibékül a ténnyel, hogy a kis egyszarvú tényleg valóságos, csak kihasználja őt.Méghozzá elég alantas és kisstílű módon: ráveszi Happyt, hogy segítsen neki csalni egy pókerjátszmában…

Nick többször is elmondja, hogy ő a kisujját sem hajlandó megmozdítani a bajba jutott kislány ügyében. A világképe totálisan pesszimista, és nem érdekli már senki saját magán kívül. De persze az olvasó sejti előre, hogy előbb-utóbb úgyis beadja a derekát a férfi – csak a hogyan és a miért kérdéses. A képregényt az teszi igazán eredetivé és nagyon ütőssé, hogy a főhőse mindenféle jellemfejlődés nélkül éli végig az eseményeket. Van persze fordulat, de az nem belső változás eredménye. Nem arról van szó, hogy rájön: igenis van remény, és van a világban annyi jóság, ami miatt érdemes élni, és amiért érdemes kiállni. Amikor végre ráveszi magát a cselekvésre, az ösztön hajtja. Nincs benne semmi hősiesség, még csak morális alapja sincs, csak valamilyen üres kötelességtudat van mögötte – ami az egészet borzasztó komorrá teszi. Miközben elhatározza magát, hogy kiszabadítja a lányt, továbbra is meg van róla győződve, hogy ha sikerrel jár, a gyermek egy végleg elromlott, szenvedéssel teli világban nő majd fel, amibe igazából jobb bele sem születni. Nem akar jót tenni sem Haileynek, sem magának.

A sztorit tökéletesen kiegészítik Darick Robertson rajzai. Sikerül pont ugyanazt az érzést visszaadnia, ami a történetből is árad: a figurák valahogy egyszerre tűnnek karikatúrának és valóságos alakok portréinak. Ugyanígy telitalálat a rajzok színezése is: az első számokban a képek nagyon egyszínűek és komorak, minden csupa tompa szürke, barna vagy kék, egyedül Happynek van rikító színe, így ő vizuálisan is kilóg az egészből. Aztán a végére, ahogy fokozatosan eldurvul, és egyre véresebbé válik a sztori, a képeken is eluralkodik a vörös szín.

Két gyenge pontja van csak a képregénynek. Az egyik, hogy a flashback-jelenetekből többet kapunk a kelleténél. Persze néhánynak van létjogosultsága, de Nick előtörténetét felesleges volt ennyire részletekbe menően elmesélni… Sajnálatos, hogy Morrison nem „a kevesebb több” elvhez tartotta magát inkább – bár annyira nem meglepő, hogy az előzményfilmek és a képregényhős-eredetsztorik korában egy szerző beleesik egy ilyen hibába. A főhős itt egy szimpla, egyoldalú karakter, akinek a típusát jól ismerjük a hasonló történetekből, ezért nem kellett volna külön magyarázat hozzá. Ezek a visszatekintések nem többek megfáradt kliséknél. A Happy! másik gyengesége a rövidsége, ami miatt egy-két helyen kissé elnagyolt, kapkodó a történetmesélés. (Ha legalább egy-két számmal hosszabb, akkor elkerülhető lett volna a dolog.) Ezek olyan hibák, amiket remélhetőleg a Syfy adaptációja kiküszöböl majd.

A sorozat egyébként az előzetese alapján nagyobb hangsúlyt fektet majd a (fekete) humorra, mint a képregény – amiről így előre nehéz megmondani, hogy előnyére válik-e a történetnek. Mindenesetre az alapanyag elég erős, úgyhogy van potenciál a tévés verzióban.

(Barna Benedek)

vissza a címlapra

A 10 legjobb Igazság Ligája-sztori

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.