Nem is tudom, hogy miért próbáltam meg a szerzőt túlszárnyalva, minél kattintásvadászabb címet adni a cikkemnek, amikor a Fantorzió bemutatkozó számának már önmagában is tökéletes a címe: Halál a korzón (a gyilkos egy óriási gyík). A címnél pedig csupán egy dolog csodálatosabb, a borító, amelyen egy óriás épp egy fegyverként újrahasznosított csecsemővel ver agyon két martalócot! Most komolyan van olyan ember, aki ezek után képes lenne visszarakni a kiadványt az újságárus polcára? Én biztosan nem, és akkor még a beltartalomról egy szó sem esett.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Na de kezdjünk mindent az elején. Hiszen eleve mi is az a Fantorzió?
Nos, ahogy az a címlapon is olvasható, egy ponyvalap. A XVIII. században születő, jellemzően amerikai irodalmi műfaj pont azt adja, amit ígér: filléres kiadványok, telis-tele mindenféle fantasztikus/misztikus/noir/western/horror /krimi történetekben. Noha a ponyvamagazinok – a képregényekhez hasonlóan – már a XIX. században megjelentek a hazai újságosbódék polcain is, – szintén a képregényekhez hasonlóan – igazán sosem tudtak meghonosodni. Habár e kiadványok alapvetően az olcsóságukkal és hívogatóan hatásvadász borítóikkal csábították az olvasóikat, ez még nem jelenti azt, hogy ne lett volna érdemes olvasni is őket. A műfaj XX. századi fénykorában a könnyű kikapcsolódást kereső irodalombarát olyan legendás, műfajteremtő (illetve annak kereteit nem ritkán túl is lépő) szerzők műveivel találkozhatott a ponyva magazinok oldalain, mint H. P. Lovecraft, Robert E. Howard, Rudyard Kipling vagy éppen Jack London. Ám a képregényekhez hasonlóan, nálunk sajnos ez a fajta ponyvairodalom sem tudott meghonosodni. Ez pedig sokakat érthetően bántott, hiszen mi más lenne ideálisabb olvasnivaló egy esős vonatútra, mintsem egy alig 100 oldal hosszú, horrorba hajló detektív történet? A Fantorzió ugyanis éppen azért születhetett meg, mert annak szerzője (Tálosi András, avagy, ahogy képregényes körökben ismerik: Spuri) hiába keresett az újságosoknál valami jó kis fantasy- vagy horrortörténetet, mégsem talált. A Fantorzió ugyan kissé anakronisztikus vállalásnak tűnik, mindenképpen egy üdítően hiánypótló magazin a magyar nyomtatott sajtó kínálatban. Így már csak az az aprócska kérdés maradt, hogy tulajdonképpen milyen is maga a kiadvány.
HIRDETÉS
A műfaj legnagyobb klasszikusa: a 15 évig futó Weird Tales, Lovecraft is itt kezdte.
Ugye könyvet nem illik a borítójáról ítélni, de egy ponyva magazinnál muszáj pár szót ejtenünk a kiadvány külleméről is. Főleg, mert az kissé felemás lett. Ahogyan azt a bevezetőmben is írtam, a koncepció csodálatos, sőt a brigantikat csecsemővel agyonverő óriás még jól is néz ki. (A borító grafika Matiscsák Tamás munkája) Ám, sajnos az egész címoldal érthetetlenül szürke. A barnás, egyszínű színvilág pedig nem csak unalmas, de nem is túlságosan figyelemfelkeltő. Pedig – közösségi média ide vagy oda – a VHS filmekhez hasonlóan a ponyvamagazinnak is a borítója a legjobb reklámja, ezért nem szabad, hogy szolid szerénységgel bújjon meg a sorok között. A jó ponyva borító rögtön leüvölti a fejemet, amint betérek az újságoshoz. Rögtön meg kell ragadnia a tekintetemet a kaland, a misztikum és az izgalom ígéretével, úgy, hogy utána már kénytelen legyek meg is venni. És ezért van arra szükség, hogy a kellően groteszk és over-the-top borító mellett élénk, figyelemfelkeltő színeket és szép nagy, rajzolt betűtípust használjon. Ezzel kapcsolatos probléma – és a netet böngészve nem én vagyok az első, aki ezt leírja –, hogy maga a Fantorzió cím nem igazán mond el sokat arról, hogy mit is tartunk a kezünkben. Az viszont tök jó ötlet, hogy a két belső borítót egy korabeli – XIX. századi – lap hirdetésrovata szerint készítettek el. A sorok alatt megbúvó női portrét (aki szomorúan leszegi a fejét, ha gyorsan pörgetjük a lapokat) nem tudtam mire vélni. Elég funkciótlan, és inkább azt az érzett kelti, hogy még gyorsan a kiadás előtt be akartak dobni valami pluszt a kötetbe. Az ilyesmi helyett sokkal jobb és látványosabb lenne 1-2 oldalnyi egész oldalas illusztráció. Például A révész éjfélkor című fejezetecske kaphatott volna egy önálló borítót.
Mindez pedig azért sajnálatos, mert ponyvarajongókért magára a lényegre már kevésbé tudok panaszkodni.
Noha a címlapon két cím szerepel, az első szám lényegében egy történetet tartalmaz. (A révész éjfélkor, inkább egy folytatásokat felvezető cliffhanger, mintsem önálló novella.) A Halál a korzón (a gyilkos egy óriási gyík) pedig (amelyben Van Helsing magyar megfelelője nyomoz egy igen rejtélyes sorozatgyilkossági ügyben) egy önmagában is szórakoztató, a későbbiekre nézve pedig egészen biztató sztori. Persze az atmoszférateremtésben Tálosi még nem éri utol a nagy elődöket, a stílusa is egyelőre kissé száraz még, ám alapvetően igen példásan sikerült a klasszikus detektív toposzokat kevernie a misztikummal és a XIX. századi Budapest közegével. Jómagam ugyan nem laktam a millennium előtti fővárosban, ám Tálosi képes elhitetni velem, hogy ő igen. Láthatóan alaposan utánajárt annak, hogy milyen is lehetett Pest akkori hangulata. A már említett A révész éjfélkor című jelenetben pedig kicsit kacsingat a horror zsánerével is, és ezt nagyon helyesen is teszi, ugyanis éppen ez (illetve egy-két korábbi, Rejtőt idézően humorosabb jelenet) válik a kötet leghangulatosabb szegmensévé.
Akcióban a „magyar Van Helsing” – Sándor Kristóf karakterét Bujtor Imre ihlette
Az egyedüli komolyabb kritikám, hogy a karakterek meglehetősen sótlanra sikerültek. Ez alól pedig sajnos nem kivétel a főszereplő Sándor Kristóf figurája sem, aki a folyamatos „bevallom, hazudtam”-ozásával inkább a mindig visszakérdező Columbo hadnagyot juttatja az olvasó eszébe. Fura, nem is ő, hanem a mellékszereplő hadnagy figurája kapott egy, a klasszikus detektív sztorik hőseit idéző, látványos hóbortot. Az, hogy a főszereplő nem túl emlékezetes, még egy önálló történetben kisebb probléma lenne, ám a szerző érezhetően hosszútávra tervez a figurával. Szerencsére a XIX. századi miliő illetve a „magyar detektív Van Helsing” koncepciója bőven van olyan izgalmas, és rejt magában annyi potenciált, hogy érdemes legyen a későbbi számokban is visszatérni a karakterhez. Nagyszerű lenne viszont az is, ha a későbbiek folyamán nem csak az ő kalandjait követhetnénk nyomon. Mindenképpen érdemes lenne számonként mondjuk kettő, eltérő műfajú történet szerepeltetése.
Mindent egybevéve a Fantorzió, ha nem is hibátlan, de egy nagyon ígéretes kiadvány. Ugyan megvannak az első számos gyermekbetegségei, és a szerzőn is kissé tetten érhető, hogy még nem teljesen alakult ki a saját stílusa, ám minden adott ahhoz, hogy a magazin idővel felülemelkedjen ezeken az apróbb hibákon. Nem csak hiánypótló, de önmaga jogán is élvezetes olvasmány. Én mindenesetre izgatottan várom a folytatást, amelyből remélem még szép számmal lesz.
