HIRDETÉS

HIRDETÉS

Sorozat

Olcsó zsaruviccektől a tökös politikai állásfoglalásig – búcsúzik a Brooklyn Nine-Nine

Hét évvel ezelőtt indult útjára a Brooklyn 99: Nem százas körzet című sorozat, amely először csak egy olcsó rendőr sztereotípiákat hangsúlyozó, átlagos vígjátéknak indult. Idővel azonban, köszönhetően a karakterfejlődéseknek, a konzisztensen javuló humorvilágnak, valamint az egyre inkább hangsúlyosabbá váló társadalmi kérdésekben történő állásfoglalásoknak, a 8 évadot megért széria az elmúlt évek egyik legjobb vígjátéksorozatává vált. Kritika.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Dan Goor és Michael Schur alkotók neve sokaknak ismerős lehet, ugyanis dolgoztak már együtt korábban az áldokumentarista stílusban készített Városfejlesztési ügyosztály című sorozaton, amit joggal nevezhetünk az amerikai The Office utódjának is. Nem véletlen, hiszen Schur ez utóbbiban is szerepet vállalt producerként, csakúgy mint A jó hely című, Kristen Bell főszereplésével készült netflixes sorozatban. Akik ismerik a fent említett szériák humorvilágát, azoknak nem lesz meglepetés a Brooklyn Nine-Nine sem – a különbség mindössze annyi, hogy ez esetben alapvetően a rendőrségen és bűnözőkön van a hangsúly. Legalábbis egy ideig.

A sorozat egy New York-i kerület rendfenntartóinak mindennapjaiba enged betekintést. Következetes történetről tehát e téren nem beszélhetünk, mindig egy friss nyomozásba csöppenünk bele. A csapat tagjainak magánélete azonban szépen-lassan nagyobb hangsúlyt kap, mint a munkájuk, és itt kezd el több lenni a sorozat, mint egy egyszerű vígjáték, vagy detektívsztori.

HIRDETÉS

A sztereotipikus ábrázolás természetesen itt is fellelhető, de legalább diverz palettáról válogattak a készítők: a sokgyeres fekete családapán keresztül az örök szingli, leszbikus vagány csajon át a lusta kajagépig mindenféle karaktert megtalálunk. Ez már az ismertebb színészek névsorából is kiderül: a Lonely Island zenekarból indulva színészi babérokra törő Andy Samberg egy gyerekes detektívet alakít, míg Terry Crews az izomagyú, mégis hatalmas szívű zsaru szerepéért felel. A klasszikus bűnügyi sorozatokhoz hűen itt is egyetlen epizód alatt göngyölítik fel az ügyeket a nagyvárosi zsaruk, azonban a Brooklyn Nine-Nine esetében nem beszélhetünk olyan, a történet egészén átívelő fő történetszálról, mint például A mentalista esetében.

Mondhatnánk úgy is, hogy a Brooklyn Nine-Nine egy véregyszerű agyzsibbasztó sorozat, ami egy sokszor diszfunkcionális, mégis alapvetően jól együttműködni képes, szerethető csapatot – vagy ahogy magukra hivatkoznak: „családot” – mutat be. 

Ahogy telnek az évadok, az állandó nyomozgatás, az abszolút kiismerhetővé váló történetvezetési sémák egyre kevésbé kötik le a nézőt. Ezért is volt fontos, hogy idővel megkomolyodjon a sorozat, ami nagyjából a hatodik évadra eszkalálódik. Ekkora ugyanis kiválik a csapatból a Gina Lanettit alakító Chelsea Peretti, akinek távozása egyszerre tesz jót és rosszat a sorozatnak. Jót, mert így végre az ide-oda szállingózó humoreszkek kicsit háttérbe szorulnak, és végre a karakterekre kerül a hangsúlyt. Rosszat pedig azért, mert ő volt a sorozat messze legszórakoztatóbb karaktere. Olyannyira hogy ilyen jókat talán Chandler Bing és Barney Stinson óta senkin nem tudtam röhögni.

Ezt követően a sorozat sokkal több időt fordít arra, hogy a főbb szereplők háttértörténetébe is betekintetést engedjen. Megismerjük Jake Peralta (Andy Samberg) apakomplexusos nyomozóját, aki sokkal kevésbé fél a fegyveres bűnözőktől, mint attól, hogy egy nap fel kell nőnie. Ott van Amy Santiago (Melissa Fumero), Peralta barátnője, aki bevándorló család gyermekeként súlyos teljesítménykényszerrel küzd, de megismerjük Rosa Diazt (Stephanie Beatriz) is, akinek rendszeres dühkitörései vannak, mert a családja és egy ideig ő sem hajlandó elfogadni nemi identitását. És akkor még nem beszéltünk a csapatot vezető Raymond Holtról (Andre Braugher), aki egy személyben testesít meg minden elnyomott kisebbséget. Holt a New York-i rendőrség első nyíltan homoszexuális parancsnokaként sokaknak taposta ki az utat, feketeként pedig sokszor kerül önellentmondásba azáltal, hogy a rendőrség előszeretettel vegzálja az afroamerikai polgárokat.

Az említett karakterek látszólag teljesen képtelennek tűnnek a közös munkára, azonban ahogy azt a nyolc évadot megélt sorozat többször is bebizonyítja: az ellentétek néha vonzzák egymást. 

A Brooklyn Nine-Nine akkor ér a csúcsra, amikor a hetedik-nyolcadik évadban háttérbe szorul a rendőrségi mindennapok bemutatása, és a karakterek magánéleti válaszúthoz érkeznek: vannak, akik a gyermekvállaláson, vagy épp a karrierépítési lehetőségeiken gondolkodnak, míg vannak olyanok is, akiknek a nyugdíjazás jár a fejében. Nem mellékesen ez az a pont, ahol a sorozat a vicceskedés mellett a való világunkra is elkezd hangsúlyosan reflektálni. A záróévadban ugyanis a pandémia, valamint a rendőri brutalitás kérdése is felmerül, sőt, magára a csapat dinamikájára, így a történetre is hatással lesz. Ezek mellett a dezinformációt előszeretettel alkalmazó vezetők retorikájára is csípős válaszokat ad a sorozat.

Erre nagy szükség volt, ugyanis egy világjárvánnyal és társadalmi krízisekkel teli másfél év után jó érzés a történéseket végre a humor lencséjén keresztül is végigkövetni.

A záróévad kellően fordulatos lett, ez pedig egyértelműen elmondható az utolsó két epizódról is – amik technikai értelemben összefüggnek. Lesznek nagy visszatérők, érzelmes pillanatok és búcsúk, és olyan karakterfejlődési végpontok, amelyek mind-mind kellettek ahhoz, hogy kis túlzással a sorozat két legjobb epizódjával érjen véget a széria.

A Brooklyn Nine-Nine tehát kiaknázta a benne rejlő lehetőségeket, meg tudta ugrani azt a szintet, hogy ne csak egyszerű vígjátékként tekintsen a sorozatra az utókor. Személy szerint nálam bekerült azon sitcomok közé, amit bárhol, bármikor meg tudnék nézni, és jókat tudnék nevetni rajta.

8 /10 béna rendőrraptor

Brooklyn 99: Nem százas körzet

Brooklyn Nine-Nine

vígjáték
8 évad
Premier: 2013. szeptember 17.
Csatorna: Netflix

editor
Kiskorom óta feketeöves Star Wars-fanatikus vagyok, újabban pedig kiábrándult Marvel-rajongó. Élek-halok a háromórás eposzokért, Scorsesetől Nolanig bármi jöhet, mégis a felnőtt animációs sorozatok műfajában érzem magam a leginkább otthonosan.