A kapitalizmus rendszerének modellezésére nincs is jobb az úgy nevezett death game, killing game zsánernél, azaz a battle royalnál. Takami Kósun 1999-ben megjelent (majd 2000-ben megfilmesített) regényéből kölcsönzött megnevezéssel leírható történetet már számtalanszor láthattunk: ahol egy játék résztvevőit arra kényszerítik, hogy a játék keretein belül megöljék egymást. A tematikára mondhatni külön videojáték-szegmens épült (pl. Call of Duty: Warzone, Ganzt, Pugb), de még a nyugaton született disztópiákban, mint Az éhezők viadala, de még a Netflix saját gyártású tartalmai között is találunk szépszerével battle royalt – elég csak a tavaly év végén bemutatott japán Alice Határországbanra gondolni. Hwang Dong-hyuk, a Netflix meglepetés sikerű dél-koreai sorozata is a battle royalok sorát gazdagítja úgy, hogy több jól ismert elemből legózza egyedivé történetét, miközben teljesen ráérez a kapitalista társadalom szorongásaira. Sorozatkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Squid Game (magyar keresztségben: Nyerd meg az életedet) alapjaiban nemigen különbözik az ázsiai battle royal társaitól. Egy titokzatos társulat 456 pénztelen játékost – köztük a sokszorosan eladósodott, lóverseny függő Seong Gi Hoont (Lee Jung-jae) – toboroznak össze egy koreai gyerekjátékokon alapuló (erre utal az angol cím is) nagy össznépi versenyre. A cél nem kevés: megnyerni 45,6 milliárd vont. És ha vesztesz? Akkor az életeddel fizetsz, nincs kivétel és könyörület, se kibúvó ez alól.
A sorozat alkotója, Hwang Dong-hyuk (The Fortress, Nagyanyó kisasszony és Elhallgatott) átérzi szereplői sorsát, hiszen egykor ő is osztozott velük: 2008-ban több filmes ötletbe invesztált, sikertelenül, aminek következtében kis híján tönkrement. Nehéz időszakában a Battle Royal regény, a Liar Game és a Gambling Apocalypse: Kaiji mangák forgatása közben, saját helyzetéből kiindulva kezdte el írni a Squid Game forgatókönyvét. Hwang több koreai produkciós cégnek is megpróbálta eladni sztoriját, ám rendre visszapattant. 2019-ig kellett várnia, hogy felfigyeljenek ötletére, amikor is a Netflix az észak-amerikai piacon kívül kereste a következő nagysikerű, nem Hollywoodban készült produkcióját koreai terjeszkedésik során. Láttak fantáziát Hwang sorozatában, amit a premier óta tartó hype, meme-áradat, terheléses támadással terhelt internetszolgáltatók és a nemrég közölt 111 millió néző is igazolni látszik. De mitől tud működni egy igazából 2000 óta többször felhasznált narratív forma?
HIRDETÉS
A kitalált játékok, melyek a gyerekjátékok egyszerűségét, ártatlanságát keverik a kegyetlenséggel, kíméletlen véres jelenetekben megkomponálva érdekes és izgalmas tud lenni, és mindezt keretbe záró szigorú design szerint kialakított környezettel megkoronázva: rózsaszín ruhás játékmesterek és munkások állnak szemben a zöld sportruhás játékosokkal egy felnőtt játszótérre hajazó színes fantáziavilágban. A versenyjátékok és a disztópiák letisztult, könnyen felfogható, ideálisnak és megmásíthatatlannak tartott társadalmi berendezkedést jeleníti meg.
Csak fokozatosan, játékról játékra ismerjük meg a hogyanokat, ám az ázsiai battle royal narratívákhoz képest viszonylag rendhagyó módon teszi ezt a Squid Game, ugyanis két síkon használja a fokozatos leleplezést:
a játékosok – leginkább Gi Hoon – szemén keresztül ismeri meg a néző a játékok bizarr menetét, és egy, az eseményekbe nem sokkal később becsatlakozó rendőr, Hwang Joon Ho (Wi Ha Joon) az az outsider karakter, aki a kulisszatitkokba avat be. Szokatlan de újszerű a krimi-thriller vonal a játékra koncentráló műfajban, viszont pont a földhöz ragadtsága miatt érződik kissé idegentestnek a sorozat amúgy mérnöki pontossággal megtervezett mikro világában.
Epizódról epizódra nemcsak a játékok végkimenetele miatt, vagy épp összeesküvések sorozata tartja fenn az izgalmat, hanem társadalmunk hasonló fokozatossággal kirajzolódó allegóriája.
Az olyan közhelyek, mint az életben maradásért átgázolunk másokon túl is megjelennek gyomrost jelentő, hétköznapokban is felfedezhető tapasztalatok. Jó eszközök erre a gondosan felépített karaktertípusok és általuk megelevenedő szituációk.
A kiemelt szereplők mind megfeleltethetőek egy-egy tulajdonságnak – a naiv (Ali), a gyenge (Oh Ill Nam), az eminens (Sang Woo), az emberekért kiálló (Gi Hoon), a bizalmatlan idegen (Kang Sae Byeok) -, amiket hétköznapi, jól azonosulható, néhol az Élősködőket idéző élet sorsokkal töltenek.
A halálos betegséggel küzdő vagy épp menekülő szereplők élete elég instabil ahhoz, hogy jól bemutassák velük jelen rendszerünk sérülékenységeit, vagy a benne élők bizalmatlanságát. A 2. epizódban például a változástól való félelem, vagy a már jól ismert szituáció elviselhetetlensége mind olyan jelenségek, melyek bárkit kényszeríthetnek arra, hogy életét inkább folytatja egy battle royalban, mert annak biztos, jól értelmezhető szabályai vannak, olyanok, melyek nem okoznak folyamatos, jövőkép nélküli stresszt, csak permanens, azonnali véggel járót.
A szociológiai vonatkozások mellett ezek a típus karakterek kiváló eszközök a játékon belüli változások felvázolására is. Megjelenik a játékterepen belül a kollaboráció, az új kihívások kényszerítő ereje, amelyek folyamatos mozgásban tartják a szereplők közötti dinamikát. Emellett mi, nézők is megkapjuk a magunk fricskáját, mint a véres játékokat élvezettel és körömrágva váró drukker. Néhány erős képet leszámítva túl mélyebbre nem megy a Squid Game társadalmi kérdések boncolgatásában, de koncepcióját tekintve, azaz mennyiféle zsánerből, történettípusból merít elsőre nem is érezni ennek hiányát.
A recept egyszerű és jól működik, ám egy idő után pont a jól kitaláltsága teszi egyre kiszámíthatóbbá a sorozatot.
A játékok bár mind különbözőek, az események 1-2 epizód után bőven kikövetkeztethetőek, így a vége felé inkább a karakterek iránti szimpátia és a jól felépített dráma tartja fenn az érdeklődést, semmint az alapkoncepció. Hwang csak a széria vége fele meri szereplőit téttel rendelkező veszélyeknek kitenni, hiába sugallja, hogy itt senki sincs biztonságban. A korábban említett krimi-thriller vonal idegensége pedig az évad végén csúcsosodik ki, hiszen fordulataiban nem hoz újdonságot, ha az ember már látott egy-két darabot a zsánerből, másrészt erősen érezni, hogy egy esetleges folytatást hivatott felvezetni.
A Squid Game nem a battle royal történetek legkiemelkedőbbje, de bőven merítkezik annyi helyről, hogy valami teljesen újszerű és egyedi történetet jelentsen sokak számára. A felhozott témái újra (vagy még mindig) aktuálisak, különböző karaktereivel pedig egy majdnem teljes körképet ad arról – lecsupaszítva, a játék tökéletes desingjába zárva -, milyen szélhámosok, ügyeskedők és gyilkosok között próbál meg mindenki életben maradni nap mint nap.
