Film

Godzilla – Bújj, bújj, Zilla!

Korábban a témában:

Roland Emmerich 1998-ban jött, látott és megmutatta, hogy milyen is szerinte az amerikai Godzilla. Ugyan éppenséggel nem váltja valóra a „nagyobb = jobb” című jellegzetesen jenki közhelyet, ellenben gyorsabb, agilisabb és tán még aerodinamikusabb is, mint azok a bumfordi japán elődjei voltak. Hiszen míg utóbbiak inkább hasonlítottak egytől-egyig Süsü óriásira nőtt, ámde nem túl barátságos féltestvéreire, addig „Zilla” a maga kecses módján olyan lett, mint egy T-rex és egy komodói sárkány keresztezése. Természetesen Emmerich Godzillája, eme páratlan állat Manhattan-be szabadulásáról és az ottani garázdálkodásáról szól.

Találós kérdés: mi a közös Roland Emmerich-ben és Michael Bay-ben? Megmondom én: nem más, mint a beteges pusztíthatnék és a megalománia. Azonban Emmerich-ben kevesebb az amcsi sovinizmus mint Bay-ben, akinek „alkotásai” az utóbbi években másról sem szóltak, mint az USA hadseregének haditechnikai bemutatóiról, egybekötve a fél világnak a földdel történő egyenlővé tételével. De nem így van ez a mi Roland barátunknál, aki Bay-jel ellentétben a Godzilla esetében nem félt megmutatni azt sem, hogy bizony az USA hadserege telis-tele van idiótákkal. Ez persze azért lehetett így, mert Roland eredendően nem amerikai, hanem német.

Zilla main

Még mielőtt megdicsérnénk őt vakmerő cselekedetéért, azt azért nem árt ám hozzátenni, hogy 2 évvel később A hazafival máris kompenzált, hogy jóvátegye a ’98-ban elkövetett anti-propagandista bűneit. Márpedig a hős amerikai erők „helytelen ábrázolása” mellett nem kevés hibát vétett a Godzillának a világ filmszínházaira szabadításával. Sőt mi több: lényegében a film egyedüli pozitívuma a szörny eredeti és merész interpretációjában rejlik (bár a mai napig még ez is vita tárgyát képezi). Tudniillik a sztori sablonos és kiszámítható, a karakterek nevetségesek (mind önmaguk – mind a motivációik), a technikák pedig, melyeket az óriásgyík levadászására bevetnek: nohát azokat inkább hagyjuk is.

Lássuk csak, hogy mivel kerülünk szembe, ha arra adjuk a fejünket, hogy megtekintsük az 1998-as, mára már jószerivel egy generáció nosztalgiafilmjévé érett Godzillát: adott ugyebár egy vicces nevű Dr. Niko Tatopoulos (a valaha tehetségesnek kikiáltott Matthew Broderick), aki a ’Singing in the Rain’ örökzöldjére gyűjtögeti a gilisztákat Csernobilban… Bravó. Aztán ott van az Ő se vele/se nélküle ex-barátnője, akit a filmben Audrey-nek hívnak, de becsületes nevén, azaz Maria Pitillo-ként utóbb elmondhatja magáról, hogy a ’90-es évek egyik legkibírhatatlanabbul affektáló női karakterét formálta meg. Hozzájuk csapódik még idővel az a Jean Reno, akiről senki sem értette már akkoriban sem, hogy mégis mit keres ebben a műben… Lehet, hogy rossz forgatásra tévedt. Mindenesetre Ő legalább tud olykor tűrhetően vicces lenni, az erőltetett franciaságával és a karakterének (meg persze neki is) jól álló örök cinikusságával.

godzilla-5

A nem túl összetett történet szerint valamikor az ’50-es évek nukleáris tesztrobbantgatásai során, valahol Francia Polinézia környékén elkezdett cseperedni ez a bájos kis gyík, mely aztán megunva az ottani éghajlatot, 40 évvel később hirtelen az USA felé veszi az irányt… Bizonyára, hogy bosszút álljon Hirosimáért és Nagaszakiért, mert szegény nem tudja, hogy ezúttal nem a jenkik, hanem a franciák a sárosak. Megérkezvén Manhattan-be, Godzilla (amiről természetesen egy japán halász már az általános iskolai tanulmányaiból tudja, hogy micsoda…) előbb szétnéz a városban, majd elkezd randalírozni és később be is rendezkedik, hogy idővel csillió kis Velociraptornak adjon ott életet. Mindeközben a csupa dilettánsból álló amerikai hadsereg jobbára csak nyomozza, hogy ugyan mégis hol lehet ez a fejétől a farkáig laza 100 méteres hüllő, sőt: ahelyett, hogy végre elintéznék, egyszer még jól meg is etetik. A film bemutatása óta közkeletűen csak „Zilla”-nak becézett, egyébiránt roppant mutatós és mozgékony szörnyetegről pedig a cselekmény túlnyomó részében elmondható, hogy  „úgy játszik ezzel a … várossal mint az ördög a templomi orgonán” (Na ki mondta ezt és miben? A megfejtéseket alant, kommentek formájában várjuk!).

Felmerül a kérdés, hogy miért lett Godzillából „Zilla”? Nos azért, mert állítólag az „ősi” japán verziókra legfeljebb csak nyomokban hasonlító állatból sokak szerint éppen, hogy a „God”, azaz az Isten-szerűség hiányzott és ezáltal nem méltó a legendás névre. Ez valamilyen szinten igaz is persze, mindazonáltal Zillát nem szép dolog leírni, mert ha valami jó ebben a filmben, akkor az a szörny maga. Hiába nem egy monstrum, amilyenek a korábbiak voltak (és amilyen az új gigantikus változat is lesz), mégis, a maga nemében kifejezetten jól sikerült. Nem véletlen a Tyrannosaurus-os utánérzés sem a dizájnjában, hiszen a napnál is világosabb az, hogy a ’90-es évek egyik prominens hollywoodi jelensége, a Spielberg-ék Jurassic Park-szériája generálta, általános dino-őrület (khm, Roboraptor – a szerk.) ihlette a Godzilla alkotóit. Hovatovább, ha szigorúak akarunk lenni Emmerich-kel és bandájával, akkor lényegében leszűrhető az is, hogy tulajdonképpen az egész film a jelenség meglovagolására készült.

Zilla 003

A film mögötti hátsó szándék azonban önellentmondást szül, hiszen a Godzillaamennyire kiszámítható és ostoba, olyannyira kilóg a sorból. Naná, hogy ez utóbbi is a szörnynek köszönhető. Tudniillik mind a mai napig, ha megkérdezünk valakit, hogy látta-e (márpedig mindenki látta…) a művet és mi tetszett benne a legjobban (már ha egyáltalán tetszett valami…), akkor a válasz a legtöbb esetben nem más, mint maga  a szörny. Ergo legyen bármennyire is megmosolyogtató ez az egész (mert az) és bármennyire egysíkú, gyakorta már-már bosszantó a történetvezetés, azért a felszín alatt ott lapul egy el nem hanyagolható pszichológiai faktor… Ez pediglen az, hogy ebben a filmben titkon mindenki Zillának szurkol. Természetesen lehet vitázni arról, hogy ez ugyan más, a szörnyfilmes zsáner hasonló alkotásaiban is előfordul-e és ha igen, úgy mely esetekben. Mindenesetre az biztos, hogy a King Kong számtalan feldolgozása mellett (melyekben végül ugyancsak mindenki a majmot sajnálja), a ’98-as Godzilla példája a legkirívóbb. Nem mellesleg jó kérdés továbbá az is, hogy a szkriptet jegyző Roland Emmerich – Dean Devlin duó valóban ennyire agyafúrt volt-e a sztorival, avagy gyakorlatilag épp ellenkezőleg: a hozzá-nemértésük nyomán alakult úgy a cselekmény, hogy a néző a „csúnya, rossz hüllővel” szimpatizál inkább, semmint a szerencsétlen szereplőkkel.

Akárhogy is, a Roland rendezte Godzilla minden defektusának dacára egy igazi kuriózumnak számít. Egyszerre szórakoztató és bűn rossz is és tulajdonképpen éppen ezen kettősége miatt vált maradandóvá és már-már kultikussá egy, az akkoriban fiatalkorú generáció számára. A kései ’90-es évek álomgyáros viszonyaihoz mérve, az elsősorban a lény üldözéseiben kimerülő akció-szcénák és a vizuális effektusok  kifejezetten jók, nem beszélve Zilla mesésen fémes „énekhangjáról”. Utóbbi azóta is legalább annyira meghatározó jellegzetessége a hüllőnek, mint a külleme. Emmerich műve filmként már újkorában sem volt komolyan vehető, de mint agymunkát nem igénylő, szórakoztató nosztalgia-anyag, simán megállja a helyét.

Godzilla (Godzilla1998)
Értékelés: 10/6 raptor
Rendezte: Roland Emmerich
Szereplők: Matthew Broderick, Maria Pitillo, Jean Reno

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.