Wanted – Mark Millar elszállós szuperhős-szatíriája

A Wanted az egyik legnagyobb baromság, amit életemben valaha is a kezeim közé vettem, még ha vannak is értékelhető momentumai. Adott egy átlagos szituáció, egy átlagos fickóval aki úgy érzi nem ura az életének, ezért folytonos frusztrációban él. Akár még ismerős is lehetne az érzés, és még együtt is érezhetnénk vele, ha Wesley Gibson nem lenne még az átlagosnál is sokkal-sokkal szürkébb aktakukac, és nagyobb vesztes.

De ekkor még nincs is nagy baj, van ilyen, viszont a cinikus felütést követően Millar máris hozzálát a the hero’s journey kifordításához. A Wanted hősének életében bekövetkező traumatikus esemény, avagy felismerés ugyanis itt nem a fiú felnőtté válásához vezet, hanem épp ellenkezőleg, egy tinédzser kamasz nedves álmainak a beteljesedéséhez. Hogy mit jelent ez? Azt jelenti, hogy azt teszek, amit akarok, azzal akivel akarom és akkor amikor akarom, mindenféle felelősség vagy kötelezettség nélkül, legyen szó szexről, lopásról, gyilkolásról, vagy a legújabb Mercedes sportkocsikról.

A Wanted világát olyan szupergonoszok uralják, akiknek elmebeteg ámokfutásai felett a rendfenntartó erők fülüket-farkukat behúzva hunynak szemet. A Testvériség nevű bűnszövetkezet nagyon okosan meghúzódik a háttérben (teret adva ezzel a mindennapi ember átlagos paranoiájának is), hiszen ha nyíltan gyakorolnák a zsarnokoskodást, még lenne mi ellen fellázadnia az agymosott pórnépnek. Azonban pont ez az árnyékban tevékenykedés osztja meg a Testvériség vezetőit, akad ugyanis köztük olyan pszichopata, akit már a hatalom sem izgat fel. Ők már semmi másban nem képesek örömüket lelni, mint a nyílt terrorizálásban. Ebbe a kulisszák mögötti kegyetlen világba csöppen bele Wesley, mikor apja végrendeletében rá hagyja a vagyonát, s az elnyomottból csakhamar az egyik legöntörvényűbb elnyomó válik. A Wanted egyik legbántóbb hiányossága, hogy nem sokat árul el a gonoszság természetéről, ellenszenves karakterei csak random módon gázolnak a vérfürdőben, és a főszereplőt leszámítva mindenki üres papírmasé figura marad, holott mindnyájan más és más formáját testesíthetnék meg a gonoszságnak.

A Wanted szélsőséges brutalitása nagyon emlékeztet engem a Harcosok Klubjára, ahol a kapitalizmus csapdájából kitörni igyekvő Edward Norton találkozott saját ideájával. Csakhogy abban a filmben Norton felülkerekedik a független, de minden érzelmi kapcsolatból éretlen gyerek módjára menekülő Tyleren, miközben a fináléra ügyesen hasznosítja az időközben elsajátított képességeket, és felnő. A Wanted figurái ezzel szemben megragadnak Tyler szintjén, és társadalomkritikaként itt bicsaklik meg Millar képregénye. Hősei ugyanis ugyanúgy habzsolják a javakat, mint maga az olvasó, aki elé görbetükröt igyekszik állítani. A bennük tátongó ürességet erőszakkal próbálják meg kezelni, és csak tovább fogyasztanak ahelyet, hogy alkotnának is valamit. Az egyetlen érték mellett pedig, amit a képregény kitermelhetne, Millar vakon elmegy. Nem használja ki az apa-fiú kapcsolatban rejlő dimenziót, ami felülírhatná ezt az öncélú és nagyzoló szatírát.

A Wanted olvasása közben viszont nem az elszalasztott lehetőségek, hanem kényszerű cool-faktor hülyeségei miatt fogjuk leginkább a fejünket. Millarra egyébként sem jellemző a visszafogottság, de itt a vagány nagyotmondások olyan szintre hágnak, hogy az a legtöbb esetben már nem sikerül megemésztenem. Szuperhős képregény ide vagy oda, a Wantedből készült filmadaptáció szlalomozva közlekedő töltényei kismiskák ehhez képest. Gondolok itt a világ 66 leggonoszabb emberének ürülékéből összegyúrt Shitface-re, a legyek lepuffantására, vagy egy időutazó csizma megfoltozására, és a sort még hosszan lehetne folytatni. Vannak persze közöttük kellemes meglepetések is, mint a meztelenül fosztogató Segg-banda, akiket érthető okokból egy szuperhős sem akart fülön csípni, a szuperhacukákat összefoltozó szabó vagy az a néhány pop-kulturális utalás az Adam West-féle Batman sorozatra, illetve a Christopher Reeve féle Supermanre. Utóbbi viszont annyira gonosz és kegyetlen, hogy az minden kínzást és vérfürdőt maga alá temet, ami a Wantedben csak előfordul. Még az utolsó két oldalt is, ahol Gibson a pofámba ordítja, hogy mekkora egy balfasz vagyok, amiért kritikát írok erről a jelentéktelen minisorozatról.