Könyv

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa – Az időhurok markában

Korábban a témában:

Tom Cruise-t sosem lehetett igazán komoly színészként aposztrofálni, pedig egy valamihez igazán jól ért: rendszerint olyan szkriptek főszerepét vállalja el, amikből aztán sikeres filmek sülnek ki. Új, időhurkos inváziós sci-fi-je, az Edge of Tomorrow (kritikánk erre) még mindig fut a mozikban, és kétségkívül az idei blockbuster-felhozatal üde színfoltja. Ez azonban nem előzmények nélküli történet, ugyanis regény-eredetije (kihajthatós manga mellékletekkel) már 10 éve létezik, szerzője, Szakurazaka Hirosi pedig elismert is lett általa. Immár magyarul is olvasható, amely rengeteg izgalmat igen, viszont Tom Cruise-t még nyomokban sem tartalmaz, csak a borítón.

Sohasem szerencsés dolog a filmet összehasonlítani annak könyv eredetijével, mert még ha olyan adaptációról is beszélünk, ami a legszöveghűbben akarja visszaadni a másik médium hangulatát, akkor sem képes rá. Egyszerűen platformjukból fakadóan máshogyan működnek, és másképp hatnak a befogadóra. A könyv esetében például a hosszú táj- vagy karakterleírások másodpercekre jelennek meg csupán a vásznon, a belső monológok pluszinformációi más szájából hangzanak el, esetleg terjedelmi okokból a filmbe nem kerülhetnek be, de járhat így egy egész fejezet is, és még hosszasan sorolhatnánk a különbségeket. Mindkét formátumot külön kell vizsgálni sajátos szabályrendszerük miatt, azonban engedtesse meg a nyájas olvasó, hogy mégis némi párhuzamot vonjak A holnap határa könyv, illetve film verziója között.

Kezdeném azzal, hogy közkedvelt kiadói fordulat egy film megjelenése kapcsán annak plakátját rátenni a hozzá kapcsolódó könyv borítójára, mint ahogy az is, hogy valamilyen méltató idézettel kell feldobni. E két „klasszikus” vizuális elemmel bír A holnap határa regény is, de kivételesen egyik sem dühítő. Előbbi azért nem, mert még Tom Cruise véres koponyája sem rontja el a látványt, amit az exoskeletonba bújt Emily Blunt nyújt Full Metal Bitchként, a másik pedig azért nem, mert aVének háborúját is jegyző John Scalzi szavai tényleg igazak (ráadásul a regényre és filmre egyaránt): „Sci-fi az adrenalinfüggőknek. Gyorsan olvastatja magát, oda vág és megsoroz. Kösd be a biztonsági övet és élvezd!”  – írja.

Scalzi, aki amellett, hogy felkapott Hugo-díjas író, és tart ott, hogy a fülszövegbe bekerüljön a neve, írásaiban hasonlóságot vélhetünk felfedezni közte és Szakurazaka Hirosi között. Mégpedig az által, hogy mindketten az ún. „light novel” stílusban erősek (rövid, 40 000 – 50 000 szavas, kb. 200 oldal terjedelmű regény), és pörgős, lényegre törő történeteikkel gyorsan fogyasztható szórakozást nyújtanak. Itt kanyarodnék vissza a filmhez (már csak egyszer fogok), és az adaptációs anomáliákhoz, ugyanis a könyv elolvasása után még inkább értékeltem a Tom Cruise-os filmet, mert ugyan története egyes cselekményeiben (pláne végkifejletében) nagyban eltér a regénytől, de annak hangulatát kiválóan idézi.

Márpedig a hangulat a legnagyobb erőssége Szakurazaka művének is, hiszen maga az alapszituáció – az időhurok – nem egy eredeti találmány a részéről, de még az sem, hogy egy fiatal japán katona mindig újrakezdi a halála napját, mintha egy videójáték boss-fight-ja után a restart gombra nyomnánk. A nagy innováció abban rejlik, hogy úgy tipikus japán mű, hogy közben rengeteg nyugati íróra jellemző jegyet visel magán. Előbbit erősíti az amerikai főszereplőnő (Rita Vrataski) jelenléte, míg utóbbit számos spoileres dolog képviseli (amelyre nem térek ki), illetve az, hogy az eredeti regényben több kihajtható manga-illusztráció is szerepelt (bár hozzánk sajnos nem így érkezett).

A kibővítet alapsztori szerint a gitai elnevezésű idegen lények űrhajója a Földre érkezvén nyolc kisebb egységre osztódva megtelepednek az óceánokban, ahonnan aztán terraformáló inváziót indítanak. A Föld nagyhatalmai megalakítják az Egyesült Antiinváziós Hadsereget, melynek egyik újonca Kirija Keidzsi is. A szerencsétlen rekrutált már első napján, a Kotoiusi-sziget melletti csatában életét is veszti, amit még további 158 eset követ, míg az utolsónál a „Harctéri Szuka”, Rita „többidegenlénytírtottamkimintbárkimás” Vrataski is segítségére lesz, aki korábban szintén időhurokba keveredett (ennélfogva ő is jó sokszor halt meg, bár ezt senki sem tudja), s ezért az amerikai különítmény szuperkatonája lett.

Amíg azonban eljutunk a 159. menetig, az maga a színtiszta szórakozás. A könyv gyorsan olvastatja magát, az időhurok problematikát eleinte nehezen megszokó Keidzsi kalandjai a mindennapi önképzésen át a végelláthatatlannak tűnő gitai-pusztításon át a plátói Vrataski-imádatig mind nagyszerű és humoros kép. A regény azonban nem csak tréfás momentumokat tartalmaz, a harctéri halálnak igen is súlya van, Keidzsi első tusája, belső monológja az értelmetlen háború áldozataként különösen erős. Viszont remekül ellensúlyozza a rengeteg akció, az életszerűen árnyalt barakk- és kantinélet, a „kopaszok” kilátástalansága, amelyek szintén kifejezetten jól megírt részek, kicsit olyan érzést keltve, mintha egy blockbuster peregne a szemünk előtt. Ez ott is tetten érhető, hogy amíg az időhurok problematikája hosszasan taglalva vagyon, a gömbhal-szerű gitaiok motivációjára nincs sok magyarázat. Jöttek terraformálni a Földet, mert nincs jobb dolguk…

Viszont az efféle hiányérzetet csorbítja néhány formai ügyesség: nagy találmány például, hogy több nézőpontból is megismerhetjük a történéseket, a könyv végére Killer Cage-dzsé váló Keidzsi mellett Vratasky és a (fontos mellékszereplővé előlépő) kiképző Ferrel tizedes oldaláról is olvashatunk néhány interpretációt. A nézőpontváltások mellett említést érdemelnek még a helyenként csupán egymondatos, ám annál informatívabb alfejezetek is.

A könyv június lévén nyári olvasmánynak kitűnő, amiből fejezeteket olvasni pofonegyszerű egy csobbanás, egy sör, vagy egy főtt kukorica elfogyasztása között (aki nem nyaral, arra egy Kőbánya-Kispest – Deák tér távolság és idő érvényes). Alkalmas a film fogyasztása során felmerült megválaszolatlan kérdéseink feloldására, ugyanakkor másféle történetvezetése, részben eltérő cselekménye miatt nem kell tartanunk attól sem, hogy unalmassá válik a sztori. Akik pedig nem látták moziban az Edge of Tomorrow-t, ne hagyják, hogy riasztólag hasson rájuk a borítón elgyötörten néző Tom Cruise képe. A könyv főszereplője egy japán kiadású „Everyday Joe”, aki még a helyes zöldtea-fogyasztás rejtelmeibe is beavatja az olvasót egy furcsa harctéri párhuzam segítségével. Ez egy könnyed szórakozást ígérő military sci-fitől pedig pofás érdem.

A könyv első fejezete az alábbi linken olvasható.

Szakurazaka Hirosi: A holnap határa (All You Need is Kill)
Fordító: Mayer Ingrid
Kiadó: Gabó
Terjedelem: 224 oldal

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

a szolgálólány meséje 3. évad kritika
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.