Könyv

Robert Merle: Majomábécé – A majom is ember

Korábban a témában:

Robert Merle francia író, talán leghíresebb munkája a Mesterségem a halál, amit ha még nem olvastatok, mindenképpen pótoljatok de legalább ennyire szenzációs a szerző többi műve is. A Malevil, az Állati elmék és a Védett férfiak szerzője nagy formátumú figura: írt történelmi témájú regényt, sci-fit, politikai drámát és szatírát is. Robert Merlére oly jellemző módon a Majomábécé is aprólékosan boncolgatja vállalt témáját, részletesen és érzelem dúsan meséli el Chloé, a bébi-csimpánz történetét.

Mielőtt elővennénk a konkrét regényt, kérem tegyetek fel magatoknak néhány kérdést: tényleg jól bánok a környezetemben élő állatokkal? Tiszteletben tartom az adott fajra oly jellemző viselkedési szokásokat? Ne adj isten elfogadom az állatok jogait? Előre szólok, én nem a magukat Lánchídra kötő, vagy nerc-bundát festékkel leöntő, billoggal magába égető Greenpeace aktivista vagyok. Szeretem az állatokat és fontosnak tartom, hogy nyugiban éljünk velük.

A történet szerint egy etológus házaspár örökbe fogad egy elárvult csimpánzbébit, akit egy kísérlet keretein belül mint saját gyermeküket kezdik el nevelni. Chloé-t a kis csimpánzt, akinek legjobb barátja a ház bejárónőjének unokahúga, a vele egyidős Maria, egy nyolc éven át tartó programban ismerjük meg. A könyv lényegében a program kivonatolt és regény formátumba szedett összesítője. A házaspár és a ház többi lakói, a gyermekek, a bejárónők, a kertészek pedig a kis jövevény érkezésével mind-mind a kísérlet szereplőivé válnak.

Robert Merle nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az állati jogokat, a főemlős-ember közötti kommunikációt, illetve a főemlős emberi társadalomba való integrálásának kérdését valós alapokra helyezze. Sokszor hivatkozik a valóságban tényleg megtörtént főemlős kísérletekre, mint például Allen és Beatrix Gardner Washoe-programjára, amely 1967-ben indult. Washoe volt a világon az első olyan csimpánzlány, aki a siket-néma jelnyelv segítségével kommunikált tanítóival. Az eset azért volt jelentős, mert Washoe-ig az etológusok legfeljebb csak találgatni tudták azt, ha létrejött a non-verbális (nem beszéd alapú) kommunikáció ember és állat között, akkor az állat fejében milyen gondolatok lehetnek. A jelnyelv segítségével azonban konkrét válaszokat kaphattak.  Természetesen ide most nem vesszük azokat az eseteket amikor a főemlőst nem domesztikáják, hanem maga a kutató költözik be egy állatcsoporthoz ahogy a Gorillas in the Mist című filmben is láthatjuk.

Merle nem csak, hogy hivatkozik tudományos kísérletekre, hanem egyenesen megszólaltatja tudományos élet szereplőit mint például Dr. Penny Pattersont, aki a Koko-programból lehet ismerős /Conversation with Koko/, ahol egy hegyi gorillanőstény nevelt éveken keresztül. Koko néhány év alatt több mint 700 szót tudott a siket-némák által használt jelnyelv segítségével kifejezni, de kvázi olyan “emberi” tulajdonságokra is szert tett, mint a hazugság, a sértegetés, a birtoklás vágya (Koko egy ízben jelezte, hogy szeretne kiscicákat tartani) vagy egy színész iránti rajongás (meglehetősen rossz ízléssel, de Robin Williams volt Koko kedvenc színésze.)

Majomábécében Chloé egy kvázi átlagos csimpánzként van bemutatva. Szépen fejlődik, tanul, és emberi szokásokat vesz fel, hiszen környezetében rajta kívül nincsenek más majmok, csak a szerető emberi családja, akiket viszont szívesen utánoz. Szokták is mondani a rossz kisgyerekekre sértésként, hogy “Utánozós majom, ott mászik a falon!” … pedig ha jobban belegondolunk, és ebben se Chloé se Maria nem különböznek, gyerekkoruktól fogva a felnőtt világot másolják. Mint ahogy mi magunk is gyerekkorunkban. Ezért alakul ki a személyiségünk, mert a környezetünkben élők szokásait másoljuk és ezeknek végtelen permutációja fogja kiadni az egyéniségünket. Mindenki csinálta pici gyerekkorában, hogy beöltözött anyu/apu ruháiba, vagy eltanult a szüleitől néhány kifejezést, szófordulatot. Chloé esetében a házaspár ugyanezt figyeli meg, hogy lényegében nincs különbség egy emberi és egy csimpánz gyerek agyi képességei között, hiszen egy alig 1-2 éves gyermek sem rendelkezik az ÉN fogalmával, nem határozza meg magát mint embert. Egyszerűen van, létezik és a környezetét figyelve szépen kialakul a tudata. A könyv egyik legszebb része, amikor Maria és Chloé egy tükör előtt táncolnak, Chloé is feltűnik, majd közli:“Chloé csúnya! Maria szép!”. Mint látszik, a majom felismeri a különbséget Maria és önmaga közt, de az nem jut eszébe, hogy két külön fajhoz tartoznak. Persze itt még a könyv felénél sem járunk.

A regény több ponton is megemlékezik arról, hogy a főemlősök fejlődése igen rövid ideig tart és legfeljebb csak szinten tartható. Ez lényegében azt jelenti, hogy bár egy csimpánz lehet okosabb bizonyos korig egy gyereknél, azonban a későbbiekben nem tud “felfejlődni” a kortársához. Már csak azért sem, mert a nyelv eszközét, biológiai okokból egy csimpánz nem tudja használni, és a kifejezéskészlete is véges lesz. A könyvben például Chloé a jövőre és a múltra vonatkozó kifejezéseket a tegnap-tegnap és a holnap-holnap jelekkel fejezi ki. Fogalma van az időről de nincs fogalma az idő mértékegységéről.

A regény egyik legizgalmasabb kérdése pedig éppen az, hogy ha egy állat képes kifejezni a benne munkáló érzelmeket, gondolatokat, mi több hazudni képes (mint ahogy a példákban is láttuk) szeretni tud, különbséget tesz ember és ember között, akkor azon a 2 százaléknyi DNS-beli különbségen kívül mi akadályozza meg abban, hogy jogokat kapjon? Nyilván van különbség egy vadonban élő csimpánz-horda és egy zárt rendszerben felnevelt, tanított majom között. De ez utóbbiaknak vannak-e jogai?

Az egyszerű válasz erre a jog szerint, hogy nincsen. Önálló személyként  nem védheti meg magát egy csimpánz mondjuk egy tárgyaláson. Ez érthető is, hiszen egy emberszabású legyen bármilyen okos, nem ismerheti a jogi terminusokat, a törvény működését. A könyvben egy nagyon szép eset példázza ezen élőlények kiszolgáltatottságát. Chloé egy ízben elmegy “szüleivel” a kisváros egyik boltjába, ahol vezető pórázon kell közlekednie mely épp annyira hosszú, hogy kényelmesen el tudjon sétafikálni ha szeretne. Míg “apukája” vásárol, addig néhány gyerek hergelni kezdi őt, az egyikük pedig megdobja egy tárggyal, lecsúnyázzák, kinevetik. Chloé, mivel egyébként sem higgadt természetű, és történetesen érti a “csúnya” szót, nekiront a követ hajító kisfiúnak, leteríti és rámorog, mintegy jelzésképpen, hogy “Öcsi, itt gebasz lesz, ha baszogatsz!“.

Természetesen egy ilyen helyzetet követően az emberi társadalom reakciója borítékolható. A majom veszélyes, le kell lőni, de legalábbis nem behozni a városba. Pedig Chloé képes megfogalmazni a történteket melyből egyértelműen kiviláglik, hogy Chloé a fenyegetésre csak önvédelemmel reagált…

Anélkül, hogy bármit is elspoilereznék a könyvről, felhívnám a figyelmet, hogy Merle olyan szép arányérzékkel adagolja be a drámát kismajmunk és családja történetében, hogy jóformán észre sem vesszük. És, hogy mi lehet egy 8 éves kísérlet végkövetkeztetése? Számomra az, hogy egyértelműen ostobák vagyunk, mert bár valóban bolygónk uralkodó faja vagyunk, sajnos még mindig nem érdemeljük meg, hogy azok legyünk.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.