Film

Stephen King legjobb filmadaptációi

A lista, mint minden hasonló összeállítás, természetesen szubjektív, az író népszerűségét tekintve mondhatni ahány ember, annyi Stephen King TOP 5. Ha bárkinek ellenvetése, megosztani kívánt véleménye van, ne fogja vissza magát: a lista célja elsősorban a vita generálása, véletlenül sem a tuti megmondásának kényszere. Jelezném, hogy könyvei nélkül soha nem vetemedtem volna gondolataim papírra vetésére, regényei által nyertem bebocsátást az irodalom világába, kijelenthető, hogy nélküle nem az lennék, aki vagyok: előre is elnézést kérek a szuperlatívuszokért.

King-ről beszélni, újat mondani róla meglehetősen nehéz ügy: megkerülhetetlen alakja a popkultúrának, a legfinomabban szólva is nagybetűs IKON, élő legenda, ha életedben nem vettél kezedbe könyvet, az ő nevével akkor is találkoztál. Munkásságát emelkedettebb irodalmi körökben szokás a “ponyva” jelzővel illetni, lekicsinylő megvetéssel kezelni, ami csak azt bizonyítja, hogy az emelkedett irodalmi körök tagjai soha nem olvasták egyetlen regényét sem. Ötletei bámulatosak, jellemrajzai kivételes emberismeretről tesznek tanúbizonyságot, könyveinek cselekménye lenyűgöző részletességgel kerül kibontásra. Kétségtelen, hogy a korai műveire jellemző megmunkáltság, precíz kidolgozottság mára, vállalt grafomániájának következtében gyakran fárasztó túlírtságba, öncélú terjengősségbe, urambocsá önismétlő unalomba fullad. Első munkáinak letaglózó erejét hiába keressük újabb regényeiben, ennek okai pedig nyilvánvalóak, és teljes mértékben elfogadhatók: ilyen elképesztő mennyiségű, gigantikus szövegtömeg esetében óhatatlanul bekövetkezik a minőségromlás, Kingnek láthatóan lételeme az írás (lexikon vastagságú köteteinek megjelenési sűrűségét elnézve elképzelhetetlen, hogy ez az ember bármi mást csinálna azon kívül, hogy folyamatosan alkot), így elkerülhetetlen, hogy a remekművek közé kevésbé sikerült munkák, széteső szerkezetű könyvmonstrumok is keveredjenek. Sietve tenném hozzá: az, ami Kingnél fércmunkának számít, egy közepesen tehetséges író életművében kiemelt helyen szerepelne.

Egyes vélemények szerint zsenialitásának kikristályosodásában komoly szerepet játszott súlyos drog-és alkoholfüggősége. A Cujo megírására elmondása szerint konkrétan nem emlékszik (olvasd el a könyvet: mértani pontossággal van összerakva), meglepő őszinteségű vallomásaiból pedig kiderül, hogy végtelenül türelmes felesége (Tabitha King) nem egyszer félholt állapotban bukkant rá, a mérhetetlen mennyiségű kokainfogyasztás következtében az orrából dőlő vérben fuldokolva: ilyen körülmények között ne csodálkozzunk, ha úgy döntött, ideje behúznia a féket. A Ragyogás Jack Torrance-e nem véletlenül annyira eltalált, eleven, lélegző karakter. Mára sikeresen megszabadult szenvedélyeitől, ami talán némiképp visszavetette tehetségének kezdeti, sodró lendületét. Nos, ha így is van, én azt javaslom, örüljünk, hogy ma is köztünk jár, él, alkot, és időnként meglepő teljesítményre ragadtatja magát (A bura alatt, Joyland), valamint a kevésbé sikerült munkák fölött fanyalgók figyelmébe ajánlanám a tényt, miszerint hatása, kiérdemelt kultusza egyszerűen összehasonlíthatatlan bármely (akár szintén kiváló) horrorszerző érdemeivel: King tette közülük a legtöbbet a műfaj komolyan vehetőségéért, globális népszerűségéért.

Lássuk tehát az adaptációkat! Az életmű őrületes gazdagságát mi sem jelzi jobban, mint hogy a könyvekből készült adaptációkból egy Top 10 is könnyedén kikerekíthető lenne, önkényes döntésem eredménye, hogy csak a valóban bivalyerős alkotásokat rangsorolom. Amik az élmezőnyből kimaradtak, de mindenképpen említésre méltóak:

Christine (John Carpenter, 1983)

Jó ritmusú, feszes, szórakoztató horrorfilm, a listára csupán azért nem fért fel, mert pozitívumai ellenére meg sem közelíti a könyv minőségét: annak briliáns korrajzát, atmoszféráját, figuráinak elevenségét nem sikerült mozgóképen prezentálni. A könyvről sokat elárul, hogy egyes vélemények (korántsem alaptalanul) Salinger Zabhegyezőjével állítják párhuzamba. Ha azt mondom, hogy egy női lélekkel és öntudattal rendelkező, féltékeny, gyilkos hajlamú autóról szól, a regény lényegének legfeljebb a felszínét kapargatom. Ha még nem olvastátok, tegyetek magatoknak egy szívességet, és pótoljátok az elmaradást. A sors kegyetlen iróniája, hogy pár éve King kis híján halálos kimenetelű autóbaleset áldozata lett. Felépülése után megvásárolta a vétkes gépjárművet annak tulajdonosától, és módszeresen rommá verte egy kalapáccsal (természetesen az autót, nem a tulajdonost). Jó arc.

Holtsáv (David Cronenberg, 1983)

Cronenberg rendez, Christopher Walken főszerepel, a végeredmény valamiért még sem teljesen kielégítő. Azon felül, hogy a könyv elgondolkodtató kérdésfelvetéseit nem sikerül maradéktalanul átmenteni, a film egésze sem működik hibátlanul, annak ellenére, hogy bőségesen tartalmaz felkavaró, sőt, kifejezetten emlékezetes jeleneteket. Erre az alkotásra különösen igaz, hogy gyengének csak az erősebb King-adaptációk között tekinthető, önmagában létező, egyedi misztikus thrillerként abszolút megállja a helyét.

Kedvencek temetője (Mary Lambert, 1989)

A könyvet King sokáig nem volt képes befejezni, olyannyira rettenetesnek találta: nos, egyrészt örvendetes, hogy végül megtette, másrészt tökéletesen érthető, hogy kis híján meghátrált a saját elméjéből felszínre törő borzalmak rögzítésétől. A vidékre költöző orvos családját sújtó tragédiák krónikája az olvasó számára is komoly traumákat okoz, ez az a könyv, amit nem akarsz elolvasni, de ha belekezdtél, már nem tehetsz mást. A filmváltozat sem finomkodik, az adaptáció meglehetősen regényhű, mégsem tudja hiánytalanul felszínre hozni az írott változat elkeseredett fájdalmait.

A remény rabjai (Frank Darabont, 1994)SK remé

Igen, tudom, a “Minden idők legjobb filmjei” listák állandó dobogósa, sokak kedvenc mozija, az IMDb-n jelenleg az igen tekintélyes, 9.3-as(!) értékelés birtokosa, véleményem szerint mégis meglehetősen túlértékelt, bár kétségtelenül élvezetes darab. Darabont hűen, de nem szolgaian adaptál, szereplőgárdája elsőrangú (Tim Robbins, Morgan Freeman, Clancy Brown), a sztori lendületes, mélyen emberi, és minden naivsága ellenére (illetve részben pont azért) rendkívül szimpatikus. Katarzist azonban nem képes okozni, kellemes élmény a megtekintése, tudatunkba azonban nem ég bele. Ráadásul pont a csattanója sajnálatosan elhibázott: SPOILER!!! Miután Andy Dufresne elhagyja celláját a poszterrel rejtegetett alagúton át, ki ragasztja mögötte helyére a plakátot?

Mindezek ellenére nem lehet nem szeretni. Itt említeném meg Darabont másik munkáját, a Halálsoron-t: hasonló vonalvezetésű, kedvesen szórakoztató mese, meglepetések és nagy pillanatok nélkül, de elegánsan, míves igényességgel, figyelemreméltó alázattal elővezetve.

1408 (Mikael Hafström, 2007)

A rövid novellából (eredetileg Az írásról című esszékötetben jelent meg, King a történet kibontásának nehézségeit demonstrálta vele) egész estés filmmé duzzasztott sztori egyszerű, mint egy százas szög, de rendkívül hatásos: a rendszeresen kísértetjárta házakat látogató, majd ott tapasztalt (illetve nem tapasztalt) élményeiről viszonylag sikeres könyveket publikáló, cinikus, kiégett, mindenféle paranormális jelenség lehetőségét teljes szkepticizmussal kezelő író megtapasztalja, hogy a földöntúli erők léteznek, és bizony korántsem jóindulatúak. John Cusack szinte az egész játékidő alatt egyedül kénytelen hátán cipelni a filmet, de kiválóan helytáll, Samuel L. Jackson pedig remek az írót a rá leselkedő veszélyekre hiába figyelmeztető szállodaigazgató szerepében (még úgy is, hogy a novellabéli karakter fehér, pocakos, kopaszodó férfi). A 1408 a kevés, közelmúltban készült, nívós minőségű hollywoodi horrorfilm egyike.

Cujo (Lewis Teague, 1983)

A méltán legendás Alligator rendezője tökéletes választás King egyik legszikárabb, egyben legvérfagyasztóbb történetének tálalására: a film brutális erejű, döbbenetes ámokfutás, az állat-horrorok csúcsragadozója, a listáról csak a regény lezárásához képest megszelidített befejezése miatt maradt le. Jan de Bont kameramunkája bámulatosan kreatív, lendületes és dinamikus, a címszereplő alakítása pedig egyenesen lenyűgöző: egy cápa helyettesíthető precízen működtetett gumi-szörnnyel, egy T-rex nyilván CGI-kompatibilis, a kutya viszont kutya, nem lehet csalni – fogalmam sincs, hogy vették rá a bernáthegyit arra, amit itt művel, de minden mozdulata, mimikai gesztusa és reakciója a végletekig hiteles – lazán lejátssza az egyébként kiválóan teljesítő emberszereplőket is.

Az eminens (Bryan Singer, 1998)

Semmi természetfeletti, semmi fantasztikum, csak a zsigeri, gonosz, emberi horror: az amerikai kamaszfiú és a náci háborús bűnös beteg, hétköznapiságában is rettenetesen perverz kapcsolata taszító, förtelmes, és közben szégyenteljesen vonzó. A fájdalmasan fiatalon elhunyt Brad Renfro és a zseniális Ian McKellen párosa hibátlanul működik, az adaptáció szöveghű és bátor, de nem eléggé: ehhez a sztorihoz cinikusabb, vagányabb rendező kellett volna – a film ettől még abszolút működőképes, ajánlható cucc.

Van még számolhatatlan, nem élvezhetetlen, inkább középszerűnek nevezhető alkotás, melyek az író nevéhez köthetőek, de felsorolásukat értelmetlennek gondolom, mivel tiszta szívből egyiket sem ajánlanám megtekintésre (A Tűzgyújtó, Sorvadj el, Hasznos Holmik, stb.), illetve itt van nekünk a Mester által rendezett, Emilio Estevez főszereplésével készült, a “guilty pleasure” kategóriáját minden ízében kimerítő Maximum Overdrive (1986), aminek fénypontját kétségtelenül King önironikus cameo-ja jelenti, egyszeri végigröhögése pedig megfelelő alkoholmennyiség társaságában kiváló szórakozást nyújt.

A mélypont(ok): az írói tehetségéhez nyilvánvalóan forditottan arányuló filmes ízléssel megvert King udvari rendezőjeként működő Mick Garris munkái, illetve az olyan értelmezhetetlen produkciók, mint a Langolierek című, tévés minisorozatnak készült trash-cunami, az egyébként kiváló Rémkoppantók hasonló körülmények közötti meggyalázása, vagy a leginkább megvalósítása okán horrorisztikus Éjjeli műszak – ezekre egyszerűen kár szót vesztegetni, súlyos félreértések, legfeljebb éktelen káromkodásözön generálására alkalmasak. Nos, akkor lássuk szubjektív listámat az általam legjobbaknak ítélt művekből:

5: Állj mellém (Rob Reiner, 1986)

Felemelő óda a gyermeki ártatlanságról, a barátság fontosságáról, történet a felnőtté válás nehézségeiről, illetve arról, hogy annál jobb nekünk, minél tovább késleltetjük. Horrort nyomokban sem tartalmaz (na jó, egy hulla azért akad), ellenben van benne rengeteg humor, kaland, és egy nagy adag, cseppet sem szájbarágós, színtiszta bölcsesség. Buzog benne az életöröm, a “tedd meg, még ha őrültség is” életérzés. A filmváltozat mondhatni hibátlan, a kisregény erényeit egytől egyig sikerült átmenteni, plusz megkapjuk a filmtörténet talán legjobban castingolt gyerekszínész gárdáját (Will Wheaton, River Phoenix, Corey Feldman, a felismerhetetlenül, de bájosan kövér Jerry O’Conell). Az emberek általában szeretik, de nem tudják, hogy King írta: bizony, a rémkirálynak van egy végtelenül szentimentális oldala is. Ennek a filmnek akkor szíve van, hogy az már szinte fáj.

4: Tortúra (Rob Reiner, 1990)

Az őrült rajongó karmaiba kerülő bestselleríró történetében rengeteg potenciál rejlik, és annak ellenére tud morbid módon vicces lenni, hogy valójában iszonyatosan vérfagyasztó. Ha voltál már ágyhoz kötött beteg, tudhatod, milyen sok múlik ápolód emberségén és jóindulatán: mondhatni minden. Az életed. Ha ez az ápoló történetesen elmebeteg sorozatgyilkos, akinek kedvenc regényhősét éppen te nyírtad ki, kijelenthető, hogy csúnyán ráfaragtál. King minden, őrült rajongóktól való szorongását beleírta a műbe, a filmváltozat készítői pedig találtak Annie Wilkes szerepére egy félelmetesen tehetsége Kathy Bates-t, aki úgy happolta el a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-t olyan nagyágyúk elől, mint Anjelica Huston, Julia Roberts, vagy Meryl Streep, hogy azt öröm volt nézni. Még úgy is kőkemény, kíméletlenül brutális film, hogy a könyv egyes jelenetei némileg tompításra kerültek benne.

3: Carrie (Brian De Palma, 1976)

King első megjelent regényének kéziratát a már emlegetett gondoskodó feleség bányászta elő a szemetesből, mivel az író elhibázottnak találta a szöveget (elképesztő, milyen téveszméket ültethet el az emberben a visszautasítás). Az asszony nem tévedett: a regény letehetetlenül izgalmas (szó szerint: már nem tudom, hány alkalommal olvastam, de mindig egy szuszra), egyetlen felesleges történetszálat, vagy karaktert sem mozgat, sodró lendületű, felkavaró és káprázatosan eredeti. King nem rejti véka alá a bigott vallásossággal szembeni ellenérzéseit, az elvakult, lánya életét földi Pokollá változtató, a nemiséget, sőt, a nővé válás fizikai jeleit a Sátán jelenléteként kezelő, önmagával szemben is hazug, álszent anya figurája félelemfaktor tekintetében simán kenterbe veri az olyan ikonikus rémalakokat, mint Freddy Krueger, vagy Michael Myers. A finálé levezénylése páratlanul megrázó és zavarba ejtő: King úgy képes tragédiaként ábrázolni a város, és lakóinak pusztulását, hogy mind a szabadjára engedett démon, mind annak áldozatai úgy kárhoznak el, hogy közben belőlünk is magukkal visznek egy darabot. A filmváltozat hű, ugyanakkor kreatív adaptáció, De Palma hatásos sokkeffekteket alkalmaz, vasmarokkal rángatja végig nézőjét a Pokol egyre szűkülő körein.

2: A köd (Frank Darabont, 2007)

Darabont nem kis meglepetést okoz: ebben a munkájában nyoma sincs a korábbi alkotásaira jellemző szentimentalizmusnak: a film kőkemény, kegyetlen horror, csápos-szárnyas szörnyetegekkel, óriáspókokkal, klausztrofóbiával és kíméletlen kiszolgáltatottsággal. Viszonylag kis költségvetésű munka, a megvalósítás azonban elkötelezett fanatizmusra utal: nincsenek kompromisszumok, az effektek tökéletesítése beáldozásra került a felnőtt korhatárkarika célba vételével, és sikeres abszolválásával. Rajongói körökben komoly viták tárgyát képezi, jót tesz-e neki az eredeti kisregény lezárásának megváltoztatása: jelentem, nagyon-nagyon ritkán érzem magam úgy pofán törölve, földbe döngölve, letarolva és érzelmileg kifilézve, mint ezután a film után. Az, hogy húsba vágó, enyhe kifejezés.

1: Ragyogás (Stanley Kubrick, 1980)

Külön cikket érdemlően bámulatos, filmtörténeti jelentőségű monolit, korabeli kritikusai szerint az első “költői horrorfilm”. Azóta bebizonyosodott, hogy az egyetlen. A tanítani való, ma is ámulatba ejtő kameramunka, a komolyzenei betétek, a felejthetetlenül sokkoló, ugyanakkor retinakényeztetően gyönyörű jelenetek sora emeli a King adaptációk örökös királyává, nagyon meg lennék lepődve, ha valaha sikerülne felülmúlni. King gyűlölte, ami az ő szempontjából érthető is: Kubrick valóban figyelmen kívül hagyta a regény finom jellemrajzát, megváltoztatta befejezését, mondhatni gyökeresen kitépte és elhajította a könyv kulcsmotívumait, de ami a helyükre került, az bőséges kárpótlást nyújt minden érzékszervünknek. King nyilvánvalóan saját szenvedéseit örökítette meg művében, mélységesen érthető tehát, ha személyes támadásnak vélte az elkészült filmet.

Ha egyetlen okot kellene megjelölnöm, miért ez a film került a képzeletbeli dobogó legfelső fokára, csak annyit mondanék: Jack Nicholson. Élete szerepében gátlástalanul lubickolva maga a megtestesült Gonosz, a mániákusan őrjöngő, legyűrhetetlen Fenevad. Minden ízében kivételes mestermunka. Valami ilyesmi miatt találták ki a mozgóképet.

Reményeim szerint sikerült némiképp átfogó képet adnom ennek a félelmetes, zavarba ejtően tehetséges embernek a munkásságáról: könnyen belátható, hogy írásai nélkül a horrorfilm műfaja sem lehetne olyan, amilyennek ma ismerjük. Jó hír, hogy a tehetség láthatóan öröklődik: olvassátok el Joe Hill (King fia) Locke&Key című képregényét, illetve Szarvak című, magyarul is elérhető regényét – jóval több, mint biztató kezdet.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.