Csillagok között – Űröntúli Űrodüsszeia

Az új évezred filmes messiása, Christopher Nolan már több ízben bizonyította, hogy ha a közönségnek van igénye az innováció kombinálására a minőségi szórakoztatással, akkor Ő a globális nép ideális embere. Némely korábbi, nem csupán egyedülállóan reprezentált, de felettébb ambiciózus művében (úgy mint a Mementó és az Eredet) már párszor olyan vakmerő ötleteket valósított meg, amilyeneket egészen odáig senki sem. Nincs is ez másként aktuális megaprodukciójával, a Csillagok közöttel sem, ami egyúttal a sci-fi filmek királyával, a 2001: Űrodüsszeiával  is megkísérel egy szintre emelkedni. Hogy sikerül-e?

Kezdésnek muszáj leszögeznem, hogy a Csillagok közöttcselekményéről gyakorlatilag lehetetlen egy ponton túl spoiler nélkül mesélni. Ez azért van így, mert addig oké, hogy adott nekünk egy már-már Nolan-esen hagyományos, vezetéknév-nélküli Cooper (Matthew McConaughey), aki valamikor talán még ebben az évszázadban (vagy nem), az igencsak halódó Földön tengeti a kis családjával mindennapjait. Természetesen mint földmívelő melózik (amit amúgy piszkosul utál), pedig valójában ő egy kiváló pilóta, plusz még mérnök is! Ez az „egy ranch-en élek a két kölkömmel és kukoricát termesztek, de hát basszus: én egy zseni vagyok!” koncepció ugye kicsit sem emlékeztet bennünket a Transformers: A kihalás korának alapszitujára, de lássuk be: annak a valószínűsége, hogy a Nolan Bros Michael Bay-éktől nyúljanak, gyakorlatilag annyi, minthogy ténylegesen autobotok és álcák élnek közöttünk (de főleg Amerikában). Ennek ellenére azért gyanús mókás, ez az egyezés.

Na mármost, a mindennapos robot, a jópofizás a gyerekekkel és a nagyapóval (John Lithgow), illetve az alkalmi, huszonéve cirkáló napelemes felderítő drón megszelídítést követően, Cooper barátunk hipp-hopp a már csak suttyomban működő NASA-nál találja magát, ahol a főprofesszor Michael Caine legott meg is teszi őt legújabb és legmerészebb projektjük parancsnokának. Jó mi? Közben még akad némi szellemjárás hősünk családjának házában, moralizálás és rágódás az emberiség végnapjain (tudniillik mert már ekkor mindenfelé koszos porviharok pusztítanak, amik tönkreteszik világunkat). Mindenesetre a megannyi, látszólag felesleges, a játékidőt elnyújtó adalék-jelenet közepette a lényeg mégiscsak az, hogy az amúgy szimpatikus Cooper márpedig ismét repülni fog. Kapásból egy másik dimenzióba/univerzumba. Természetesen Anne Hathawayjel (meg még két másik arccal) az oldalán. Csakúgy, mint az Űrodüsszeiában, csakhogy itt már fajunk fennmaradása a tét, merthogy a Földön rövidesen „harangoznak”.

Ennél többet viszont nem is árulok el a sztoriról, mert azzal lelőnék egy csomó poént és ha már egyszer Nolanék itt jóformán 2 éven át rejtegették nagyszabású művüket; egymás közt pusmogtak róla és a forgatás is hétpecsétes titokként folyt, akkor nehogy már én legyek az, aki szétspoilerezi a produktumot. Annyi biztos, hogy a filmbeli nagy utazás és aztán a Cooper karakterét érintő végkifejlet is nem kicsit hajaz a 2001-re, ami egyfelől szép és dicséretes, másfelől meg néhol sok és inkább visszás. Alapvetően a filmhez mintegy használati utasításként azt tudni kell, hogy ha valaki vevő a nagyontudományos-nagyonfantasztikumra, hovatovább (hozzám hasonlóan) isteníti Stanley Kubrickot és rajong az Űrodüsszeiáért, akkor az fogja tudni értékelni Nolan erőfeszítéseit, merészségét és főhajtását a nagy előd előtt. Ugyanakkor mindazok, akikre ez nem igaz, jó eséllyel fárasztónak, vontatottnak illetve terjengősnek fogják minősíteni a művet. Ironikus módon csakúgy, mint annak idején Kubrick mesterművét. A megannyi referencia és hasonlóság közül jóllehet éppen ez a legtalálóbb, ami egyszersmind felveti ama kérdést is, hogy vajon 20-30 év múlva az Interstellarra fog úgy tekinteni a világ, mint ma a 2001-re? Vajon elér-e ez az alkotás valaha is olyan kultstátuszt, mint a ’68-as műalkotás? Jó kis kérdés ez, majd az idő eldönti…

De hogy ne csak elmélkedjek és filozofálgassak itt, miközben ez egyCsillagok között kiértékelés akar lenni: a darab ellentmondásossága és nehezen emészthetősége ellenére egy bizonyos szempontból nagyon rendben van (és akkor még enyhén fogalmazok): ez pedig a látvány. Javaslom, hogy itt és most mindenki idézze fel magában az általa moziban valaha látott legütősebb, legszékbedöngölőbb, leglenyűgözőbb momentumo(ka)t, így egyszerre. Az nem árt, ha űrutazásos pillanatokra gondolunk, de persze nem is kötelező. Megvan? Akkor ezt szorozzuk be legalább 10-el és íme: megkapjuk az Interstellar hatásfokát. Merthogy igen, ennyire elképesztő felvételek vannak a filmben, gondolok itt elsősorban az űrben és a féreglyukban / körül / mögött / (között?) játszódó szcénákra. Megjegyzem ahhoz képest, hogy Nolan nem preferálja a CGI alkalmazását és szeret mindent „alanatúr” rögzíteni, legújabb filmjében olyan szinten bámulatos és szemet gyönyörködtető minden egyes trükkfelvétel, hogy az ember majdhogynem összecsinálja magát a moziteremben (pláne, ha IMAX-ben látja az egészet). Természetesen nem csodálkozom azon, hogy Nolan kénytelen volt ezúttal beadni a derekát és nem kiutazni mondjuk egy kivételesen éppenséggel fel nem robbanó Virgin-géppel az űrbe, hóna alatt az IMAX-kamerájával, hogy ott aztán ilyen kaliberű anyagokat vegyen fel. Arról már nem is beszélve, hogy fekete lyuk sincs a környéken, ráadásul annak a közelében kissé nehéz is lenne forgatni. Szóval vizualitásában abszolúte elsőosztályú a film, ami nem meglepő módon már megint egyfajta azonosságot mutat az Űrodüsszeiával, hiszen utóbbi anno technikailag messze megelőzte korát. Csak abban persze még fizikaiak voltak a trükkök.

Nem ejtettem még szót a színészek teljesítményéről és úgy általában a karakterekről sem. Pár évvel ezelőtt még ugyancsak dobtam volna egy hátast a hír hallatán, hogy Chris Nolan következő filmjében McConaughey fogja vinni a prímet. Ámde amióta kb. 2011-től számítva előbb vállalható, majd az Oscarja megkapásával egyenesen remek színésszé avanzsált, így utóbb a főszerepeltetése teljesen érthetővé válik. Sőt, azt kell, hogy mondjam, ha valaki igazán jó és odateszi magát ebben az alkotásban, akkor az Matthew, mert a többiek, úgy mint Caine bácsi, a számomra mindig halovány Hathaway, a tehetséges, de nyúlfarknyi játékidőt kapó Wes Bentley, általában sokat nem tesznek hozzá az egészhez. McConaugheynek viszont több, a drámai oldalát jócskán kidomborító momentuma is akad. Mellette/utána Jessica Chastain még a legmeggyőzőbb, aki az utóbbi években kollégájához hasonlóan „hivatalosan” is A-listás színésznővé lépett elő és ehhez a címhez illő módon ezúttal is profin, kellő hitelességgel hozza a maga karakterét. Azt nem mondom, hogy egyébként bárki más csalódást okozna, de némelyiküknek lehetett volna nagyobb mélysége is. Legfőképpen Matt Damon figurájának, aki mind a feltűnésével, mind játékával, mind magával a szerepével meglepetése a filmnek (és ezt nem feltétlenül pozitív értelemben írom). Róla nehéz is bármi spoilermenteset mondani, úgyhogy legyen elég annyi, hogy bár egy érdekes funkcionális karakter az övé, de, hogy lehetett volna másként is reprezentálni azt, amit ő szimbolizál, az fix.

Végezetül a Csillagok között kétségtelenül legszórakoztatóbb színfoltjai a bemutatóig dettó igen ügyesen titkolt, a szereplők sorait erősítő két robot: név szerint TARS és CASE. Ja, hogy most így elspoilerezem őket? Na szép… Az eredetileg Bill Irwin és Josh Stewart hangján megszólaló, ritka amorf gépezetek csuda jó fejek ám (pláne TARS), hiszen a cselekmény idősíkja szerinti, már-már olyan divatjukat múlt katonai masinákról van szó, amiknek személyiségük is van. Ezáltal a film legfőbb humorforrásaiként ők szolgálnak és egyúttal az egyik legérdekesebb látványelemei is a műnek, hiszen annak ellenére, hogy úgy néznek ki, mint egy-egy embernagyságú masszív márványlap, mégis sokféleképpen tudnak mozogni és közlekedni. Elgondolkodtató dolog amúgy, hogy küllemükben erősen emlékeztetnek ama bizonyos hatalmas monolitra, ami anno a 2001: Űrodüsszeia eseményeinek fő mozgatórugója volt. Lám, nem egy újabb egybeesés?! Micsoda „véletlen”!