Jupiter felemelkedése – Amikor a csillagok nem állnak együtt

A Wachowski testvérpár a Mátrix trilógia óta nem dolgozott hozott alapanyagból, vagy képregényt dolgoztak fel (V, mint vérbosszú), vagy animét (Speed Racer), vagy épp egy megfilmesíthetetlennek vélt regényt (Felhőatlasz) vittek nagy sikerrel vászonra. A Wachowski név hallatán mégis mindenki a Mátrix filmekre gondol és nem véletlenül, a testvérpár olyan komplex és magával ragadó univerzumot hozott létre, hogy bőven kifért még belőle egy animációs rövidfilmes összeállítás (Animátrix), három videojáték és egy képregénysorozat is. Érthető hát, miért szöktek az elvárások a magasba, mikor kiderült, hogy új, nagyszabású és nem utolsó sorban eredeti sci-fi készül a Wachowskiék boszorkánykonyhájában.

A történet szerint főhősünk, Jupiter Jones (Mila Kunis) hányattatott sorsú, Amerikában élő orosz menekült, aki a családi takarítócégnél dolgozik, vécét pucol nap mint nap és persze roppant boldogtalan. De csak amíg be nem köszönt az életébe egy csapat furcsa földönkívüli, akik el akarják tenni láb alól és persze a (manapság rendkívül felkapott) Channing Tatum alakította genetikailag módosított farkasember-űrlégiós, aki rakétacsizmájában ide-oda szökkenve lehentel mindenkit és karjaiban menekíti ki a fogalmatlan takarítónőt. Innentől persze mindenkinek egyértelmű, hogy kettejük között „lesz valami”, még úgy is, hogy a történet ennek egyébként egyáltalán nem ágyaz meg, ráadásul a színészek között én magam zéró kémiát véltem felfedezni. De haladunk tovább, a film behozza az ehhez hasonló klisés, egydimenziós, kiegészítő szerepeknél jóval többre hivatott Sean Beant, mint Tatum ex-légiós társát, akitől megtudjuk, hogy ez a szegény, bociszemű lány mégsem vécépucolásra született, hanem egyenesen királyi vér folyik az ereiben és Föld sorsa az ő kezében van, ezért folytat érte hajtóvadászatot a galaxis legbefolyásosabb dinasztiájának három örököse.

A történetről nem is írnék többet és nem a spoilerek elkerülése végett, hanem mert eldobható, kiszámítható és unalmas. Minden elemét láttuk már máshol, eredetinek véletlenül se nevezném. Sajnos ugyanez elmondható gyakorlatilag az összes karakterről is, motivációik egyszerűek és emiatt hamar érdektelenné válnak, egyedül megjelenésével válik egyik-másik rövidtávon emlékezetessé. A filmben egyébként nincsenek rossz alakítások, se kiemelkedőek, talán pont azért, mert egyik szerep sem kíván túl sokat a színészektől, mindenki jól ismert sztereotípiákból építkezik. Talán az egyik főkolompost alakító Eddie Redmayne alakítását tudnám megemlíteni, aki kevés eszközzel is ügyesen hozza azt a figurát, akit egyszerre megért, mégis utálni tud a néző.

A film nem vicces. No nem is akar igazán az lenni, az a kevés humor, ami egyszer, talán kétszer halk, inkább kötelességtudó kuncogásra bírta a nézőteret az Mila Kunis volt, aki egyébként bájos, mint mindig, és karaktere esetlensége néhol hordoz némi humorforrást. Ja igen, itt kell megemlítenem azt a roppant bizarr montázst, amiben főhőseinknek a galaktikus bürokráciával gyűlik meg a baja – itt nem voltam benne biztos, hogy főhajtás akart lenni a Galaxis útikalauz stopposoknak előtt, vagy csak szimplán pofátlanul lenyúlták Douglas Adams többször kiválóan feldolgozott ötletét. Mindenesetre ebben a montázsban láthatunk egy cuki kis cameo-t Terry Gilliam-től, bár gyanítom az a jelenet is fele olyan hosszúra nyúlt volna, ha nem a legendás rendező van a pult túloldalán.

A filmet egy dolog menti/mentheti meg, ezt mindenki döntse el maga: a látvány. Egyrészt a Wachowskiék képzelőereje mit sem kopott az évek alatt, az űrhajók, a gigantikus űrállomások, a fura űrlények, a jelmezek, a film látványterve egységes káoszt alkot és ez végre valóban eredeti. Őrült, furcsa, lenyűgöző univerzumot lebegtet a szemünk előtt film, sajnos azonban inkább csak érezzük, sejtjük, a szemünk sarkából látjuk legtöbbször, a film leglátványosabb pillanatai szinte mind átvezető képsorok, vagy megalapozó, külső totálok, mielőtt visszatérünk az unalmas történethez.

Biztos vagyok benne, hogy ezzel a véleményemmel kisebbségben leszek, de én meglehetősen untam az akciójeleneteket. Persze, rendkívül látványosak, belassulnak-felgyorsulnak és szerencsére a film nem él a másodpercenként tizenötszöri vágás rendkívül idegesítő eszközével sem. Tatum karaktere az általa használt rakétacsizma segítségével villámként cikázik ellenfelei között és halál menő az az áttetsző pajzs is, amit a csuklójára szerelt szerkezet segítségével hív életre… Nehéz megfogalmaznom, mitől voltak ezek a jelenetek mégis unalmasak, talán amiatt, hogy sem a történet, sem a szereplők nem vittek magukkal, inkább csak szemlélődő maradtam végig. Így viszont nehéz a székhez szögezni a nézőt, hiszen CGI akciójelenetek szintjén nehéz újat mutatni manapság.

Biztos vagyok benne, hogy Lana és Andy Wachowski legalábbis saját, korábbi sikereikhez mérik magukat, ebben a tekintetben most csúnyán elhasaltak, legfőképpen a Jupiter felemelkedése gondolati szegénysége miatt. A Mátrix annak idején nem véletlenül hozta hihetetlen lázba nem csak a nézőket, hanem a szakmai zsűrit is, hisz mély gondolatiságával, filozófiájával, szimbolikájával messze túlmutatott azon a látványos, technikai kivitelezésben is formabontó akciófilmen, ami miatt sokan ünnepelték. Ezt a filmet nem tudom jó szívvel ajánlani, csak azoknak, akik vevők két órányi agyatlan látványorgiára és véletlenül se várnak mélyenszántó gondolatokat.