Képregény

Daytripper – Aki láztól pusztult el egy szingapúri fövenyen (is)

Vannak képregények, amelyeknek közük sincs a szuperhősökhöz és vannak olyan képregények, amelyek magáról a nagybetűs életről szólnak. Arról az életről, amit mindannyian élünk. A képregény persze meglepő fordulatokra képes. Olyan hatást is ki tud váltani, mint a Száz év magány, vagy a Tajtékos Napok. Ez az érzés a következő: az ember félmosollyal az arcán hangosan kimondja azt, hogy „bassza meg!” amikor végez az olvasmányával. Ez a képregény is ilyen.

Fábio Moon és Gabriel Bá 2010-ben futott 10 részes minisorozata – amiért természetesen megkapták a képregényes világ legnagyobb elismerését, az Eisner-díjat. – az egyik legdurvább baszd meg-generátor, amit valaha is olvastam. Eme képregényt nem lehet nem irodalmi műként kezelni. Ezt a képregényt nem lehet csakúgy levenni a polcról és egy tomboló hasmenés közben átlapozni. Ezt a képregényt OLVASNI kell. Befogadni, feldolgozni, reflektálni rá. A mű sokkal több kérdéssel szembesíti az olvasót, mint azt először gondolnánk, sokkal több rétegben taglalja a történet és a karakterek viszonyát, mint amit megszokhattunk egy átlagos szuperhősös képregénytől. De lássuk csak, hogy miért is ennyire különleges ez a képregény.

A tíz részből álló sorozat Bras de Olivias Dominguez életének fontosabb eseményeit meséli el. Az eseményekben semmi közös nincs, azon kívül, hogy minden egyes történet végén Bras meghal. Bras halála után az egyik rész végén a történet tovább folytatódik a másikban. Ez fel is veti az első kérdést, hogy Bras igazából nem is hal meg minden rész végén, avagy ezek egymással párhuzamosan futó időben és térben különálló narratívák? Bras egyik életében még gyermekként hal meg, egy másikban akkor, amikor megszületik a fia, megint egy másikban pedig lelövik egy bárban, miközben épp cigarettát vásárol. Egyértelműen kijelenthetnénk, hogy ezt lehetetlen egy lineáris történetnek nevezni, hiszem egy ember nem halhat meg többször.

De az ember rengetegszer meghalhat élete során. Rengeteg dolog meghalhat bennünk, apró darabok, amelyeket elvesz az élet, vagy épp mi dobunk el magunktól. Egy részünk meghal. Metaforaként is értelmezhető Bras halála. Ez a fajta interpretáció az emberi izoláció és a magány kérdéskörét járja körül. Bras minden halálával egyre jobban az elkerülhetetlen vég felé halad, úgy, hogy közben folyamatosan elveszít magából egy-egy részt. Ezt az elengedés nem feltétlen rendelkezik rossz vonzattal, sokkal inkább az ember önmagából-önmagába történő átnövésével. A belső harmónia megtalálásával az által, hogy az ember elveszít, vagy eldob magától valamit. A halál a legdurvább aspektusa ennek, de interpretálható abszolút szabadságként is, hiszen a halállal mindent elvesztünk, és ha túléljük azt, akkor ténylegesen tiszta lappal indulhatunk.

A másik nézőpont, amit meg kell vizsgálni, hogy a történetek nem időrendben követik egymást. Először egy középkorú Brast látunk, akit lelőnek, majd egy fiatalabbat, aki találkozik élete szerelmével aztán vízbe fullad, később a gyermek Bras hal szörnyű halált, és megint máskor Bras már épp tényleg megtalálja élete szerelmét, amikor elüti egy autó. A történet nem élettörténet, hiszen rengeteg változóval állunk szemben, nem lehet lineárisan felvázolni egy ember útját a nemlétből a semmibe. Sokkal inkább az életében fontos mozzanatok végére tesz pontot. A változás indikátora Bras halála. Az idő könyörtelen vasfogát szimbolizálja, arra emlékeztetve az olvasót, hogy minden változik, semmi sem örök.

Kivehető a történetekből pár statikus szerepkör. Az egyik Bras apja, aki mindegyik történetben kisebb-nagyobb szerepet vállal. Ő az az író, akivé Bras is szeretne válni. Igaz, az apa karaktere statikus, de Bras érzései apja felé igencsak változóak. Hol imádattal tekint rá, máskor meg féltékeny rá, egyszer pedig már olyannyira nem tud nélküle élni, hogy majdnem egyszerre hal meg az apjával szívinfarktusban.

Véleményem szerint ez a mű egy olyan buddhista koan, ami nem tudja magáról, hogy az. A képregény csupán egy darab kérdést tesz fel az olvasónak, a papír és tinta médiumán keresztül. Igazán élsz-e? Mármint nem biológiailag, hanem, hogy élsz-e? Megéled-e és értékeled-e az életet. Ajándékként, vagy küldetésként fogod fel? Sodródsz az árral, avagy irányítod az életed? Ezekre a kérdésekre több száz éve keresik a tökéletes választ. Válasz nincs. Az olvasó lesz az, aki majd magában választ talál önmaga kérdésére. Bras halála a képregényben a kérdést úgy teszi fel, hogy tudod-e annyira teljesen élni az életed, hogyha akármely percben meghalhatsz, akkor is azt tudnád mondani, hogy teljes életet éltem.

Minden történet a maga módján komplex, de mégiscsak akkor lesz teljes a történet, hogyha az összes számot elolvassuk és reinterpretáljuk a cselekmény egészét. Önreflexió nélkül is érdemes olvasni a művet, mert önmagában is nagyon jó történet. De mégis inkább azoknak az embereknek ajánlom a képregényt, akik egy kicsit többet várnak a képregényektől, mint ovulálni azon, hogy a Pókember végre megint a Marvel tulajdona (is), és hogy Michael Bendis már régóta nem önmaga.

A képregény egy masszív 10/10-es raptorfaktort kap. Kis szívecskékkel a magány százegyedik évének margójára.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.