This One Summer – Kilégzés a végtelenbe – kritika

Amikor azt vizsgáljuk, hogy a képregény mennyire átfogó médium, mennyire képes komplex és emberi történeteket átadni, és mennyire tudja kinőni azt a gyereknadrágot, amit az évek és a szülők (irodalom, folyóiratok, stb.) aggattak rá, meglepő, hogy mennyi pozitív választ kapunk. Ezek a képregények, túlnőnek a bugyutának is mondható Lucky Luke-os vagy akármilyen szuperhősös képregény kliséin, hiszen ezek irodalmi alkotások, csak éppen rengeteg kép van bennük és relatíve kevés betű. Mariko és Jilian Tamaki képregénye a This One Summer, az egyik legjobb és legközelibb élményem, amelyre azt tudom mondani, hogy ez KépRegény.

This One Summer olyan, mint egy kora nyári eső. Csendes, megnyugtató, de mégis valamennyire felkavarja az ember gondolatait. A nyári záporok alkalmával az ember önkénytelenül is megnyugszik és önreflexióba kezd. Az, hogy mennyire mélyül el magában az ember persze rengeteg mindentől függ. A This One Summert lehet élvezni csupán egy nyári meseként, avagy egy komplex egészként, amely mélyebb, mint elsőre hinnénk.

A cselekmény egy szokásosnak mondható „comming of age indie movie” képregényes átiratának tekinthető. Rose, egy nagyvárosi tinédzser visszatér változó életének egyetlen statikus helyszínére Awagoba. A kisváros egy tó mellett terül el, amit Rose és családja minden nyáron meglátogat, és ez az egyetlen időszak ahol találkozhat Windy-vel, a másfél évvel fiatalabb nyári barátnőjével. Awago, Rose számára a kiszakadást képviseli a mindennapok szürkeségéből, a megnyugvást és az állandóságot biztosítja számára. Természetesen ez a nyár nem lesz olyan, mint amire számít, bár a bonyodalom, sosem teljesen kimondott, sokkal inkább érezhető. Tamakiéknak remek érzékük van, hogy a rajzok és a betűk árnyalt oldalát fogják meg, a direkt üzenet mellett mindig van, egy sokkal mélyebb aspektusa. Az ördög a részletekben rejtőzködik, és itt sincs másképp. A regényt dekonstruktív módon kell szemlélni. Megpróbálom rétegekre lebontani a művet, persze csak nagy vonalakban, mivel inkább az olvasó fedezze fel magában.

Első réteg: Egy három perces speedrun, vagyis egy buddis olvasat: Rose elmegy Awagoba. Nyáron együtt lóg, pancsikol a kis barátnőjével. Rose anyja teljesen be van fordulva. Rose haza megy.

Második réteg: Amerikai pite – pite nélkül. Rose találkozik a nagybetűs tini szerelemmel „The Dud” személyében. A srác a helyi boltban dolgozik, ahova Rose csak azért jár, hogy láthassa a srácot. A srácban, amúgy semmi vonzó nincsen, elnagyolt vonásai vannak, nagy fülek és orr. Mégis amikor Rose szemszögéből van ábrázolva Dud, egy csapásra vonzóbbnak tűnik, a vonásai teljes mértékben megváltoznak, sokkal férfiasabbnak és attraktívabbnak tűnik. Természetesen Dudnak van barátnője, akiről később kiderül, hogy terhes. Arra is rájöhetünk a történet folyamán, hogy a srác egy puhapöcs, mert nem keresi a csajt, aki az ő gyermekével terhes, sőt el sem hiszi neki, hogy tőle van a gyerek. Rose a történetnek csupán közvetett szemlélője, csupán információmorzsái vannak, de az elég, hogy a szeretett fiú párját fogja. Szerinte a csaj egy ribanc. Amikor szemtanúja lesz a két fiatal személyes konfrontációjának, darabokra tör, hiszen rájön, hogy Dud, tényleg seggarc. Amilyen gyorsan jön az első nyári szerelem, olyan gyorsan el is tűnik. Mondtam én, hogy olyan ez, mint a nyári zápor. Ahogy elhagyja Awagot, maga mögött hagyja a srácot és a felé táplált érzelmeit.

Harmadik réteg: Rose anyja. Rose anyja az egész regény alatt hihetetlen mértékben távolságtartó. Nem csak idegenekkel, hanem a saját családjával is. Ez olyan mértékeket ölt, hogy Rose apja egy pár napra visszamegy a városba. Rose természetesen hiányolja az apját, és az anyját okolja mindenért. Gyermeki ártatlansággal hallgatja és nézi végig szülei veszekedését, olyan dologgal kapcsolatban, amiről fogalma sincs, és nem is lesz a könyv végéig.

Negyedik réteg: Rose és Windy kapcsolata. Bár a két barátnő között csak másfél év különbség van Rose javára, pontosan abban az időszakban vannak, amikor jobban nem is különbözhetnének. Rose már a nővé válás küszöbén szteppel, míg Windy még mindig az ártatlan és gyermeteg befogadó szemével nézi a világot. Ez a különbség egyre jobban kettejük közé ékelődik a történet előre haladtával. A ki nem mondott elletnétek egymásnak feszülése mellett rengeteg közös dolgot is fel lehet fedezni a két lány kapcsolatában. Próbálnak felnőttnek látszani és olyan témákat feszegetnek, mint a melltartó méret, a szex és szándékosan 18 éven felülieknek való horrorfilmeket néznek. Érdekes megjegyezni, hogy a Cápát kinevették, viszont a Péntek 13-on beszartak rendesen. Innen is látszik, hogy a gyermeki szem nem tudja felismerni a film valódi értékét, csak az embert a cáparuhában.

Ötödik réteg: Az is van. Olvasd el, mert kurvára nem fogom leírni.

A rajzolásról nem tudok sok mindent elmondani, talán csak annyit, hogy merőben illik a regény hangulatához. Az ábrázolásmód egyértelmű segédeszköz a mű értelmezéséhez. Az egyik legjobb példa, hogy a flip-flop úgy csattog, hogy a „slut-slut-slut”, és ez tényleges csattogás is lehet, és lehet egyben Rose gondolatainak materializálódása is egy képkockán. Ha a rajzra egy megfelelő szót kellene találni akkor az a letisztult lenne.

A This One Summer olvasásához valamilyen szinten át kell állítani az agyunkat, hogy be tudjuk fogadni. Ez nem az a nyár, amit lángosokkal töltöttünk a Balaton-parti gyerektáborban, de valahol mégis ugyanaz. A helyszín csupán másodlagos és azon pedig felül kell emelkedni, hogy Amerikában játszódik. Egy neve nincs falu ez, helyrajzi múzeummal, ugyanúgy, mint Rátapitöszecső. A regény az abszolút ártatlanságot ábrázolja, akkor amikor már kezd alkonyulni, amikor a gyermeki szem még ragyog, de már kopik a lélek. A felnőtté válás bemutatása ez a regény, maga a felnőtté válás nélkül.

És így a margóra, hogy egy kicsit még itt maradjon az aki elment, talán Fodor Ákos festheti legjobban le a kötet hangulatát:

„Csupa-fehér gyöngy-
jázmin fölé görbed egy
sötétlő fűzfa.”