A meleg szuperhős is szuperhős

Akárhogy is nézzük, ez egy olyan polgárjogi harc végeredménye, amely hosszú ideje tart, s az utóbbi évtizedekben a kortárs művészetek, a filmipar, a képregények egyaránt tettek annak érdekében, hogy az ügyet előremozdítsák. Nem lehet azonban egyszerű „buzilobbival” elsöpörni a kérdéskört, itt ugyanis jogegyenlőségről van szó, és az amellett való kiállásról. Nem véletlenül említettem külön a képregényeket, hiszen ha az amerikai comics-okat vizsgáljuk, amelyek főhőse legtöbbször egy szuperhős, azt látjuk, a hero vagy heroina mindig kötelességszerűen védi az elesetteket, segíti a gyengéket, és óvja a demokrácia intézményét. Ha pedig így tesz, az egyet jelent azzal is, hogy kiáll minden olyan intézkedés mellett is, amely annak működését elősegíti, s a benne élők életét élhetőbbé teszi. Lehet, hogy sokan nem értenek egyet a legfelsőbb bíróság döntésével (a CNN által múlt pénteken ismertetett közvélemény-kutatás szerint az amerikaiak 63 százaléka helyesli, 33 százaléka pedig ellenzi az egynemű párok házasságát), és ez cikk sem a meggyőzést, a vitát, hanem a párbeszédet hivatott szolgálni, emlékeztetve arra, hogy nem véletlenül esik oly sok szó a toleranciáról a képregények lapjain.

Ám előbb egy kis történelem

– Az észak-amerikai földrész gyarmatosítása a 16. században kezdődött, a spanyolok, hollandok, angolok, franciák, portugálok letelepedésének kárát pedig az őslakos indiánok látták, akiket földjeikről elűzték, sokukkal pedig a fehérek által behurcolt betegségek végeztek. Nagyjából az 1800-as évek végéig harcoltak, ezután rezervátumba vonultak, ahol tovább küzdöttek a jogaikért, igaz, békés eszközökkel.

– A brit korona gyarmatai 1776. július 4-én kiáltották ki függetlenségüket, ez az új államalakulat pedig az Afrikából importált rabszolgák segítségével tudott fejlődni: feketéket dolgoztattak az ültetvényeken. Jogaik nem voltak, adták-vették őket, kilátástalan helyzetüknek pedig az amerikai polgárháború vetett véget (1861–1865; Észak Dél ellen), ekkor törölték el a rabszolgaságot. Ezzel azonban még nem ért véget vesszőfutásuk, egészen Martin Luther King szerepvállalásáig faji megkülönböztetés ugyanúgy sújtotta őket.

– A nők helyzete sem volt egyszerűbb, hiszen a nemi egyenlőtlenségek mellett a nemi erőszak, a szexuális zaklatás, az egyenlő esélyek biztosítása és a bérezés területén is akadt bőségesen probléma, ráadásul ezek egy része ma sem maximálisan megoldott, bár tény és való, hogy az 1960-as években Nők Felszabadítási Mozgalma (Women’s Lib) sokat tett az ügy előremozdítása érdekében.

– A másság megítélésével kapcsolatos múltbéli eseményeket kár elővenni, hiszen a homoszexuálisokkal szembeni intolerancia, illetve a témát övező mítoszok még ma is élnek. A melegek és leszbikusok polgárjogaiért folytatott mozgalmak azokból az 1960-as években működő társadalmi mozgalmakból nőttek ki, amelyek a faji és etnikai hovatartozás fölött érzett büszkeséget hangsúlyozták. A feketék és nők jogaiért küzdő mozgalmakhoz hasonlatosan, ennek a csoportnak is voltak véres összetűzései, az egyik fordulópontot a 1969. júniusi Stonewell-lázadás jelentette (a Stonewell Inn akkoriban a melegek kedvelt kocsmája volt), amikor New York város homoszexuális közössége megelégelve a folyamatos rendőri zaklatást, két napon keresztül harcolt a New York-i rendőrséggel.

Népek olvasztótégelye?

Hogy miért volt szükség a kis áttekintésre? Talán ezek alapján is érzékelhető, hogy az USA története során (hasonlatosan a többi nyugati országhoz) folyamatosan formálódott a szabadságjogok megítélése, amelyek elvileg mindenkit születésüktől fogva egyenlően megilletnek. Persze a fenti események modernkori problémái kapcsán vitatkozhatunk azon, hogy mennyire fair dolog az indián törzseket rezervátumokba kényszeríteni, milyen problémákat okoz a gettósodás, a nők reprezentációja a közügyekben még mindig alacsony, és a melegekkel kapcsolatos stigmatizálás is magas; de ezektől egyelőre tekintsünk el.

Sokszor idézett, már-már közhelyesnek tűnő megállapítás, hogy az Amerikai Egyesült Államok a népek nagy olvasztótégelye, ahol az őslakos indiánokat leszámítva mindenki csak bevándorló, ezért egy olyan kulturálisan sokszínű államalakulat jött létre, ami már a kezdetektől fogva saját történelmet próbál építeni magának. Talán senkinek sem kell bemutatni azt, hogy a westernfilmek milyen fontos szerepet töltenek be az USA 20. századi történelmében, hiszen egy olyan azonosulási pontot képviselnek, egy olyan idealizált, már-már romantikus szűrőn át vizsgált korról, ami úgy, ahogy a filmekben látjuk, talán sosem létezett. Kicsit hasonló érzés ez, mint nekünk, magyaroknak a boldog békeidőkről beszélni, vagy azokról a históriákról, amikor három tenger is mosta határainkat.

A westernekhez hasonlatos efféle mítoszteremtést a képregények lapjain is észrevehetjük, hiszen az USÁ-ban élő számtalan náció az Újvilágba magával hozott kulturkészlete mind-mind ott figyel ezekben. Számos alkotó például tudatosan játszott rá arra a koncepcióra, hogy szándékosan az antik történetek és a modern képregények közti párhuzamokat domborították ki, újrajátszva az eredeti cselekményt modern köntösben, a jelen hőseivel. Talán túlzó a leegyszerűsítés, de a mai amerikai képregény egy roppant eklektikus jelenség, amelyben a különböző bevándorló felmenőkkel bíró amerikai mind-mind kap valamit őseiből. Nem véletlenül jelenik meg számos homéroszi, vagy shakespeare-i átírat a történetekben, nem véletlenül hajaznak a szuperhősök római és görög héroszokra, nem véletlenül jelennek meg mitológiai hősök, szerte a világból, s ennek bizonyítékául elég egy panelt megmutatnunk, például a főistenek tanácsát az Infinity Warból:

Mi van a köpeny alatt?

Azonban a képregényeknek van még egy fontos missziója. A képregény amolyan „modern folklór”, amelyben a népmesék és a mítoszok hőseihez hasonlatosan a szuperhősök is az őket életre hívó társadalom értékeit képviselik. A két képregény-kiadó óriás, a DC Comics és a Marvel alapítói az Egyesült Államok keleti partja metropoliszának, New Yorknak a gyermekei – nem véletlen, hogy a szuperhősök is zsúfolt, társadalmi igazságtalanságoktól és bűnözéstől fertőzött nagyvárosok utcáin vívják harcaikat.

A maszk azonban ápol és eltakar, ha nem feszülős spandexről és nagymellű/kiscsipőjű alakokról van szó, akkor nem lehet tudni, hogy a jelmez alatt férfi vagy nő lapul. Mint ahogy azt sem, fehér- vagy színesbőrű, keresztény, zsidó vagy muszlim, heteroszexuális vagy homoszexuális az illető. A maszk ugyanis nemcsak az alteregó elfedésére alkalmas, hanem annak leplezésére, amit az illető szégyell, vagy azt hiszi, szégyenkeznie kéne miatta. Jó példa erre az első Titkos háborúba is bekerült panel. Mint ismert, ekkor az éppen alkoholproblémákkal küzdő Tony Stark helyett Rhodey vette fel a Vasember-páncélt (mert a nyilvánosság még nem tudta ki van vasmaskara mögött), ám egy szerelés miatt le kellett vennie a karvértjét. Kérdőre is vonja Reed Richardsot, meglepődött-e, hogy egy fekete van a páncél mögött, de Mr. Fantastic pont leszarja a dolgot, és azt mondja, ő csak az EMBERT látja:

Lehet ezt persze alakoskodó toleranciaként értelmezni, de ezek azok a panelek, amik közelebb hozzák egy fiatalhoz azt, hogy milyen fontos a másik elfogadása. Hiszen a szuperhősök amúgy sem a törvény betű szerinti betartatói, nem az állam alkalmazásában állnak (most hagyjuk a Polgárháború eseményeit). Az általuk védelmezett értékek elsősorban az igazság és az igazságosság, ebben pedig nem játszik szerepet sem bőrszín, társadalmi nem vagy szexuális orientáció. Éppen ezért egyre színesebb a szuperhőspanteon, megjelenik mindenféle származású és vallású egyén, és egyre több a nő (persze a női Thor és a muszlim Ms. Marvel megjelenése a piacnyitásnak is köszönhető, de szerepük ettől még kettős). Csak a teljesség igénye nélkül gondoljunk az X-Men csapatára, amelyben a leginkább törekednek az írók a sokszínűségre. Ott van Magneto, aki zsidó, Árnyék egy német katolikus, Kolosszus orosz, Rachel Summers brit, Naptűz japán és még hosszasan sorolhatnánk a nációkat és vallásokat.

A sokszínűség nem véletlen, hiszen az X-Men történetek gyakorlatilag a kirekesztés elleni harc popkulturális szimbólumai, sőt, ha azt vesszük, Magneto és Charles Xavier karaktere egy az egyben megfeleltethető a feketék jogaiért radikálisan küzdő Malcom X-szel és a kompromisszumkészebb Martin Luther Kinggel. Az a másik tény, hogy a mutánsok képességei rendszerint a pubertás kor alatt jönnek elő és fejlődnek ki – ahogy a szexualitás is – viszonylag nehéz nem az LMBT közösség allegóriájaként értelmezni őket.

Mivel a homoszexualitást régóta úgy kezelik, mint egyfajta deviáns fenyegetést, amely a „normális társadalom” erkölcsi jólétét veszélyezteti, a velük kapcsolatos reakció esetenként hisztérikus és paranoid. Ezért, hogy a heteroszexuális maszkulinitás maradhasson a „norma”, a veszélyként érzékelt jelenséget (értsd: a „buzikat”) marginalizálni és démonizálni kell. Az X-Men szereplőivel ugyanez történik. Ráadásul az, hogy a homoszexuálisok többsége még a közelmúltban is titokban tartotta szexuális orientációját, félve attól, hogy homoszexualitásának feltárása („coming out of the closet”) miatt elvesztheti munkáját, családját és barátait, valamint attól, hogy ezzel kiteszi magát a verbális és fizikai bántalmazásnak, szintén hasonlatossá teszi a jelenséget a mutánsokkal történtekhez.

Ennél fogva nem meglepő, hogy a Marvel lapjain az X-Men tagjai között jelent meg az első nyíltan (és nem csak sejtenivalóan) meleg szuperhős, Northstar, aki 1992-es debütálását követően 2012-ben megházasodott, és férjhez ment barátjához, Kylehoz, azt követően, hogy az azonos neműek házasságkötése legális lett néhány államban. Az esetet követően egyébként több amerikai képregényboltban is melegesküvőket szerveztek.

Idén tavasszal aztán egy újabb X-Men szereplőről derült ki, hogy meleg, az All-New X-Men lapjain Angyal, Bestia, Jean Grey, Küklopsz és Jégember a jövőbe utaznak, utóbbi pedig elismerő megjegyzést tesz egy hölgytársukra, ám Jean Grey félrehívja, hogy nem kell ezt játszania, hiszen gondolatolvasó képessége miatt pontosan tudja, hogy a Jégember valójában meleg, így ne próbáljon a társadalmi konvencióknak megfelelni, mintha valóban a nőkhöz vonzódna.

Természetesen a DC-nél is vannak nyíltan meleg karakterek, a Northstaros coming outra reagálva az Earth 2 Zöld Lámpása, Alan Scott vallott, akiről James Robinson a következőt nyilatkozta: „Ez a fickó egy médiamágnás, egy hős, egy dinamikus A-osztályú karakter, aki ezeken túl meleg is.” Ugyanis ezek a dolgok nem zárják ki egymást.

És ezen van a fő hangsúly. A múlt heti döntés jóval túlmutat azon, hogy sokan szivárványszínűre változtatják a profilképüket, míg mások a nemzeti trikolort használják. Mert ha valaki szuperhős, attól még vonzódhat a saját neméhez, és attól, hogy valaki hazafias, még lehet meleg.

A liberális egalitarizmus legfontosabb előfeltevése, hogy az emberek egyenlők a morális felelősségvállalás képességében. Az emberek felelősek tetteikért, de nem felelősek egy sor rajtuk kívül álló körülményért. A politikai hatalomnak egyenlő feltételeket, méltányos esélyegyenlőséget kell biztosítania az emberek számára. Ugyanakkor meg kell hagynia a döntés felelősségét, mert csak így beszélhetünk erkölcsi autonómiáról. Vagyis az, hogy az USÁ-ban most már legális a melegházasság (és május óta Európa egyik legvallásosabb országában, Írországban is, csak erről kevesebb szó esik), nem jelenti azt, hogy majd mindenki „bebuzul” (mert ugye a melegházasság melegségre fogja bátorítani az embereket, ugyanúgy, ahogy magas emberek társaságában magasabbak leszünk). Ez csak egy opció, LEHETŐSÉG mindenki számára. Ugyanis tetszik vagy sem, erről szól a demokrácia. A választás szabadságáról, az esélyekről és az egyenlőségről. És ezekért az eszmékért küzdenek szuperhőseink is. Nemi hovatartozástól függetlenül.

(Az eddig felsoroltakon kívül egyébként még legalább hatvan LMBT-karakter van a DC és Marvel képregények lapjain, emitt lehet szemezgetni.)