Nagymenők – Felejtsd el a Keresztapa-trilógiát

Martin Scorsese gengszterklasszikusa az amerikai olasz maffia utolsó „nagy” korszakának lendületes tablóképe. A film karakterei – szemben a zsáner legtöbb darabjával – távolról sem idealizáltak, tetteikben nem tükröződik semmiféle morális dilemma vagy jellemfejlődés, mivel a Nagymenők csupán eszköznek használja a szereplőket. Rajtuk keresztül mutatja be azt a hierarchiát és szabályrendszert, amiben a maffia működött, és ezért már-már dokumentarista módon tartózkodik az ítélkezéstől vagy az idealizálástól. Összetéveszthetetlenül rossz embereket látunk, akik rideg közönnyel viszonyulnak saját érinthetetlenségük, kiváltságosságuk erkölcstelenségéhez és erőszakosságához, és ezt egy pillanatig sem vitatják – azonosulásra alkalmas, érzékeny lelkeknek sehol sincs nyoma.

Scorsese munkássága során a gengszter-társadalom minden rétegét felöleli. Míg az Aljas utcák a maffiózók legalsó, kocsmába járó henchmanjeivel foglalkozik, a Casino pedig a gazdag bűnözőket mutatja be, addig a Nagymenők a családos, középosztálybeli, jól élő, de nem milliárdos gengszterek életét festi le (és újabban már nyugodtan hozzá lehet sorolni ezekhez az alkotásokhoz a nem klasszikus értelemben vett gengszterekről szóló A Wall Street farkasát is). A nagymenők szabad, fényűző életet élnek, a világ a lábuk előtt hever, de ahogy átlépik a bűnszövetkezet kötött, szigorú szabályait, úgy vesztik el a talajt a saját lábuk alól, és úgy esik darabjaira a maffia is. Scorsese nagy érdeme, hogy nemcsak elmeséli a maffia évtizedeket átölelő bukástörténetét, hanem a terjengősséget ügyesen kerülve össze is sűríti azt. Létfontosságú momentumok sokszor érzékeltetés, vagy csupán említés szintjén kerülnek elő, míg a maffia tagjait és működését sokszor hosszú, vágatlan, mégis lényegre törő snitteken keresztül ismerjük meg, így Nagymenők a kevés akció ellenére is székbe szögezi a nézőjét.