Film

7+1 ok, amiért moziban kell látnod a Volt egyszer egy Vadnyugatot

Szeptember 24-től újra a mozikba kerül Sergio Leone mesterműve, amelynek apropóján következzen 7+1 érv arra, miért is érdemes beülni erre az időtálló westernre.

Az 1968-ban bemutatott Volt egyszer egy Vadnyugat a 20. századi amerikai és olasz filmgyártás királykategóriájának, a western műfajának halhatatlan alapműve. Az alkotást illetően nem kicsit ironikus, hogy a nyugati cowboy-kultúra hőseinek és banditáinak meséit megéneklő számtalan produkció közül, éppen az egyik spagettiwestern az, melyet röpke 47 év távlatából is a zsáner non plus ultrájaként tart számon a világ. Hála a Pannonia Entertainment kultuszfilmeket a hazai nagy vásznakra visszavarázsoló áldásos tevékenységének, mától ismét lehetőségünk nyílik megtekinteni Sergio Leone moziját, így összeszedtem hét érvet arra, miért is lesz érdemes beülni erre a mesterműre.

1. A hangulat

OUATITW_Still_09.tif
Paramount Pictures

A western műfaja, amely eredetileg az Egyesült Államokból indult világhódító útjára az 1930-as évek végén, pár évtized leforgása alatt a nemzetközi filmgyártás egyik domináns zsánerévé nőtte ki magát. Voltaképpen az ’50-es évektől számítva, az ugyancsak virágzó háborús eposzokkal karöltve, az amerikai és később az olasz westernek uralták a filmipart, egészen az 1970-es évtized végéig. Ebben az a legérdekesebb, hogy míg a westernek Hollywoodban már a ’60-as évek végétől leáldozóban voltak, addig az olasz spagettiwesternek épp ellenkezőleg: ugyanezen időszakban kezdtek csak igazán felvirágozni. A zsáner esszenciáját mindig is a hamisítatlan vadnyugati életérzés és annak atmoszférája, illetve ezek filmen történő visszaadása jelentette, márpedig a Vadnyugat ebből a szempontból kiemelkedő darab, hiszen a Sergio Leone stílusára jellemző hosszú, az élet lassú folyását remekül érzékeltető snittek, ha lehet, ebben az alkotásában még hosszabbak, mint más filmekben (gondoljunk csak a vasútállomásos nyitójelenetre). Az egész varázsát pedig az alkalomadtán felgyorsuló események (azaz a lövöldözések) adják, melyek révén a western eme sajátosságával elüt minden más műfajtól.

2. A főszereplők felvezetése

Paramount Pictures

A Volt egyszer egy vadnyugat három központi karakterét bemutató periódusáról van szó, amely a már említett hosszú nyitójelenettel indul. Ez gyakorlatilag Harmonika megérkezésétől kezdve tart Jill a semmi közepén található krimóig elfuvarozásáig. A mintegy 20 percet felölelő fázisban a figurákat és a cselekményben betöltött szerepeiket ismerjük meg, úgymint a “névtelen, hallgatag antihős”, a “könyörtelen, bandavezér gonosztevő” és a “volt prosti, aki egy szebb élet reményében érkezett”. A három, egyenként is hatásos intró rendkívülisége részint nem is a szereplőkben, hanem a velük társított zenei témák ő bemutatkozásában rejlik. Hiszen mi más is számít a film talán minden egyéb tényezőnél relevánsabb ismertetőjegyének, mint Ennio Morricone zenéje? A szóban forgó párosítások, azaz a főszereplők feltűnése a hozzájuk tartozó vezérmotívumok felcsendülésével nem csupán egyedülálló nyitányt adnak a darabnak, de messzemenően meg is határozzák azt.

3. A fantomok színre lépése

A fent taglalt nyitó szekvencia legfantasztikusabb részéről van szó: a “Frank és társai” kompánia színre lépését megörökítő jelenetről. Velük szemben pedig egyes-egyedül a tehetetlen, a pillanat törtrésze alatt megárvult kis McBain-gyerek áll. Az a helyzet, hogy ha létezik minden kétséget kizáróan elsöprő erejű jelenet a 20. századi nemzetközi filmgyártásból, akkor ez az. Nem elég az a kegyetlen kontraszt, amelyet a Frankék által legyilkolt McBain-család utolsó tagjaként hátramaradó, ártatlan ifjú és maguk a banditák teremtenek, de kezdve azzal a pillanattal, hogy az ifjú kiszalad és meglátja a halott apját és testvéreit, a semmiből démonok módjára előtűnő alakokon át a lebilincselő zenéig bezárólag egy utánozhatatlanul erős szcénáról beszélünk. Filmtörténeti gyöngyszem ez, mely egyszerre felemelő és letaglózó.

4. A nagy négyes

Paramount Pictures

A Volt egyszer egy Vadnyugat esetében a négy főszereplő egyéniségeinek különbözősége teszi érdekessé és különlegessé a művet. A nagy kvartett; azaz Harmonika (Charles Bronson), Frank (Henry Fonda), Jill (Claudia Cardinale) és Cheyenne (Jason Robards) esetében szembetűnő, hogy a sötét lelkű Franket leszámítva antihősökről van szó. Karaktereik mindegyike kétes és ködös múlttal rendelkezik, amelyben nagy számban fordulnak elő rejtélyes vétkek is. Még ha némelyikük “tisztábbnak” is hat a többieknél, mint Jill és/vagy Harmonika, a cselekmény során azért lépten-nyomon kiviláglik, hogy távolról sem feddhetetlen jellemek. Jóllehet utóbbi, vagyis a névtelen figura közelebb áll a “hős” fogalmához, mégis egy gyilkolni sosem rest, látszólag szenvtelen alak, akit csupán a bosszúvágy hajt (egy Bronson-karakter esetében ez már-már természetes). Mellette Jill, noha szépsége és olykor megjátszott ártatlansága révén “ártalmatlannak” tűnik, ám miként az kiderül, korábban örömlány volt és a túlélésért csaknem bármire képes. A hármasból fennmaradó Cheyenne pedig, bár egy igazán szimpatikus, humoros figura, mégis megtudjuk róla, hogy hírhedt bandita és már többször embert is ölt. Végezetül moralitási szempontból leghátul kullog Frank, akinek, jóllehet a könyörtelenség az életfilozófiája, hála Fonda remek alakításának mégis rokonszenves tud lenni.

5. A zene

A zene, amely ez esetben egyet jelent Ennio Morricone nevével. A 86 éves élő legenda számos emlékezetes munkája között kiemelkedő pozíciót foglal el a Vadnyugat hanganyaga, amelyben három felülmúlhatatlan téma is akad. Ezeknek egyike a fenti videó alatt is hallható, hátborzongatóan csodálatos “Once Upon a Time in the West”, amely egyszerre funkcionál a Jill karakterét kísérő motívumként, továbbá a film főtémájaként is. Ha már egyszer a motívumok ilyen nagy szerepet játszanak a filmben, akkor a másik legnyilvánvalóbb példa Harmonikáé és a már címében is hozzá kapcsolódó “Man with a Harmonica” tételéé, amely ugyancsak az egyik védjegye a műnek. A két legfontosabb szereplőhöz kapcsolódó zenék mellett a harmadik legnívósabb dallam példája már különösebb: “A fantomok színre lépése” pontban már firtatott jelenet aláfestéséről van szó, amely valahol Frank saját témájának is tekinthető, de magában hordozza a Harmonika-téma motívumát is – azonban mint önálló zenei felvétel, nem létezik. Tudniillik az 1972-ben kiadott soundtrack ezt a dallamot és a markáns harmonikás betét egy ugyanazon szerzeményként tálalja, annak ellenére, hogy a filmben külön-külön is  elhangzanak. Ez arra utal, ami a cselekményből is kiderül, hogy Harmonika és Frank valójában egy képzeletbeli érme két oldalát jelentik a történetben.

6. A fényképezés

Paramount Pictures

Többek között Frank és galerije bemutatkozása, valamint a cselekmény csúcspontját jelentő nagy párbaj jelenete is tökéletes példa arra, hogy milyen fantasztikus munkát végzett az operatőr Tonino Delli Colli. A western munkálatainak idején a 45. életévét taposó olasz filmes 1967-68-ban már nem először működött együtt Sergio Leonéval, két évvel korábban ő fényképezte az ugyancsak örökzöld A Jó, a Rossz és a Csúfot is. A pályafutása során nem kevés, azóta kultstátuszba emelkedett mozifilmen dolgozó Delli Colli a Volt egyszer egy Vadnyugat forgatásakor számtalan egyszerű, mégis  szemkápráztató beállítással járult hozzá a film kivételessé válásához, kezdve a pisztolypárbajok felvételeivel, a karakterek arcvonásainak minden rezdülését felfedő közeliken át, egészen a vidék olykor már-már természetfilmeket meghazudtoló szépségű bemutatásáig. A film tekintélyparancsoló játékideje során is már csak az ő munkáját megfigyelni is élmény.

7. A párbaj

Paramount Pictures

A filmben Harmonika és Frank tehát két ellenpólust testesítenek meg (öltözékük színvilága is ezért teljesen ellentétes), így értelemszerűen az ő közelgő, epikus összecsapásukra van kihegyezve a sztori is. Természetesen ott van még körítésnek Jill és Cheyenne, akik árnyalják a képet, ettől függetlenül a film mégsem őróluk szól (még Claudia Cardinale hangsúlyos és jelentős játékidővel bíró szerepének dacára sem), hanem erről a két férfiúról, akik egymás végzetét is jelentik. Ezért is alakulnak úgy az események, hogy aztán végül létrejöhessen a nagy párbaj. A teátrális egymás körül keringőzést, valamint a Harmonika motivációját végre felfedő flashbacket egyaránt tartalmazó hosszú jelenet mind a rendezés, mind a briliáns fényképezés, mind pedig a zene miatt roppant emlékezetes.

8. A koncepció

Paramount Pictures

Sergio Leone filmje nemcsak hangulatát, de a vadnyugat korának ábrázolását illetően is kilóg a westernek sorából, hiszen az alkotás a többé már nem létező hősökről és az éra letűnéséről mesél. Nem véletlenül az a címe, ami. A két központi figura, Harmonika és Frank epikus párviadalát mintegy az utolsó pozitív és negatív hős megütközéseként látjuk, ezt követően az egyre terjedő vasúthálózat és a modernitás beköszöntével a hozzájuk hasonló, nagy formátumú karakterek eltünedeznek. Az sem meglepő tehát, hogy Harmonika sem egy, a műfaj hőskorában készült jenki westernekre és azok főszereplőire jellemző nemes lélek. A Vadnyugat azt hirdeti – ami az élet egyik nagy igazsága is -, hogy idővel minden véget ér.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.