Képregény

Batman: The Long Halloween – Amikor az őrültek ellepik a várost

Korábban a témában:

A Jeph Loeb/Tim Sale páros gyümölcsöző együttműködése a 90-es évek derekán vette kezdetét, amikor három egymást követő évben is elkészítettek a bőregér halloween-i különszámait (Batman: Haunted Knight). A ’96-os évre azonban – a DC akkori főszerkesztőjének biztatására – már nem csak egy egyszerű különszámmal jelentkeztek, hanem egy jövő év Halloween-jáig tartó minisorozattal. (Aminek első és utolsó számai a korábbi különszámokhoz hasonlóan szintén dupla számok).

A The Long Halloween tematikailag a Batman: Első év folytatása (kronológiailag azért nem, mert pl. a Jokert középpontba állító, szintén klasszikussá érett Batman: The Man Who Laughs a két cím között helyezkedik el). Frank Miller klasszikusában Batman és Gordon felügyelő egymással párhuzamosan tették meg a gothami bűnüldözéshez szükséges első lépéseket, így első sorban a saját házuk táján kellett nagytakarítást tartaniuk, a korrupt városvezetés, és a maffiával szorosan összefonódott rendőrség körében. Az Első év letisztult, realisztikus világában még nyoma sem volt a szuperhős történetekre jellemző, csicsás maskarában rohangáló hősöknek és gonosztevőknek. Helyettük teljesen életszerű gengszter-dinasztiákkal, és kisstílű bűnözőkkel kellett felvenni a harcot, a hőshöz passzoló szupergonosz figuráját pedig csak az utolsó oldalon szellőztette meg a pipáját békésen pöfékelő Gordon.

A The Long Halloween idejére a hősök már elérkeznek oda, hogy ténylegesen foglalkozhassanak Falcone család kétes üzelmeivel, és ennek okán a súlypontok is áttevődnek. A The Long Halloween minden szempontból sokkal stilizáltabb szellemi elődjénél: a Falcone család ábrázolásakor Loebék szándékosan rájátszanak a romantikus Keresztapa ábrázolásra, miközben a narráció és a rajzok együttesen sulykolják belénk a sötét noir hangulatot.

Ez legalább annyira történik tematikai, mint esztétikai megfontolásból, mivel a The Long Halloween fő témája, hogy az Első év hétköznapi, földhözragadt gengszter figuráitól – a képregények lapjain legalábbis – miként veszik át a hatalmat a Batmanhez hasonló őrült, emberfeletti gonosztevők, és az efféle stilizáló nyilvánvalóan megkönnyíti az átmenet ábrázolását. A történet középpontjában álló Harvey Dent kerületi ügyész Kétarccá válása is csupán ennek a metamorfózisnak a direkt kifejeződése, ahogy a rendszerből kiábrándult kerületi ügyész mind inkább elismerően csettint az önbíráskodó figurák (Holiday, Batman) eredményei láttán, míg végül ő maga is szörnyeteggé válik.

Miközben Dent átalakulása tökéletes leképzése a városban érzékelhető változásoknak, ügyes tükörképe, ellenpontja is a főhősnek. A The Long Halloweenben még nyoma sincs annak a technokrata, paranoiás Batmannek, akit például – a szintén Loeb által jegyzett – Batman: Husban megismerhetünk. Ez a Bruce Wayne még a pályája elején van, a bűnözés elleni kereszteshadjárat startvonalánál, tele reménnyel és bizalommal. A The Long Halloween azt is elmeséli, hogy ez a bizalom miként esik a darabjaira, amikor a Batman/Gordon/Harvey Dent triumvirátus szövetsége végül törvényszerűen felbomlik, amikor Dent átlépi azokat a határokat , amiket a szintén önbíráskodó Batman nem hajlandó megtenni.

A történetet átszövő megannyi szimbolika révén a The Long Halloween valóban páratlan meta-szuperhős képregény, a fiktív igazságosztók élveboncolása, akik, miközben nyilvánvaló ellentmondásba kerülnek saját magukkal (a törvény érdekében szegnek törvényt), szembe kell nézzenek a célért használt eszközök visszásságaival is. A jó ügy érdekében Gordon rendőr létére támogatja Batmant, Kétarc gyilkol, Batman megfélemlít, miközben már Falcone is szuperbűnözőket alkalmaz – de ahelyett, hogy ezzel megoldanák a problmáikat, csak tovább gerjesztik azokat.

A The Long Halloween hallatlan népszerűsége is leginkább annak szól, hogy ilyen esszenciális Batman történet, mert máskülönben a végére a sok megoldásra váró krimi-elem, és a kissé már talán erőltetett fordulat alatt megfárad a történet, Loebnek pedig nem sikerül maradéktalanul helyre tennie az összerakásra váró mozaikdarabokat.

Pedig eleinte kifejezetten egyszerű mederben halad a cselekmény, ami Tim Sale páratlan atmoszférateremtő képességével megtámogatva nyűgözi le az olvasót. Ebből a szempontból Loeb munkája az Első év tökéletes ellentéte, mert amíg a Miller-Mazzucchelli páros a tömörítés iskolapéldáját nyújtja, addig a Loeb-Sale duó hosszú oldalakat áldoz a noiros atmoszférateremtés oltárán – és kétségtelen, hogy Loeb meta-szimbolikája fele ennyit sem érne Tim Sale sötét tónusú, baljósló paneljei nélkül.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.