Rocky IV – Röhejes heroizmus a négyzeten

Rocky Balboa: egy név – egy mítosz. A bátorság és a kitartás szimbóluma, akinek karaktere sokak számára szolgál motivációs erőként. Sylvester Stallone két legendás alteregójának egyike, aki a hat mozijával elérte azt, hogy a bokszfilmek királyaként tekintsen rá az egész világ, a hősként, aki csaknem mindenkinek elsőként ugrik be, ha az ökölvívásról szóló alkotások szóba kerülnek. Hiába: ez ő, a nagy Rocky, aki mindazonáltal számos érdeme ellenére egy rettenetesen nevetséges alak. Bizony az. Itt és most nem arra gondolok, hogy mennyire egyszerű lélek, hiszen az vitathatatlanul rokonszenvessé, a nagyközönség számára szerethetővé teszi. Nem, arról van szó, hogy az „Olasz Csődör”, miközben nagy bajnokká vált, mindig is a valóságtól elrugaszkodott, irreális képet festett a boksz világáról. Sohasem tudott védekezni, amely minden filmjében oda vezetett, hogy szó szerint félholtra verette magát, olyannyira, hogy azt a valóságban ember nem élte volna túl. Még szerencse, hogy Rocky olyan, mint egy élő bokszzsák: csaknem minden ütést kibír. Ráadásul ezt a „képességét” éppen az 1985-ös Rocky IV-ben maxolta csak ki igazán, a filmben, amely minden abszurditása és bárgyúsága ellenére a franchise legmókásabb installációjává vált.

1985. novemberében mutatták be a produkciót, melynek cselekménye, noha ugyanazt a fájdalmasan kiszámítható sémát követi, amit az előző három rész, mégis tartalmaz némi kraftot: nevezetesen a ruszki szuperellenfél ötletét, amellyel a Rocky-forgatókönyveket jegyző Stallone a hidegháborús feszkót kívánta meglovagolni. Jóllehet a nemzetközi helyzet enyhülésének éveiben már messze nem volt akkora truváj egy-egy filmben a szuperhatalmak szembenállására reflektálni, a koncepció a maga módján azért merész volt. A sztori a semmiből előbukkanó szovjet titánnal, Ivan Dragóval (Dolph Lundgren) és sleppjével indít, aki elvtársaival együtt ellátogat az Egyesült Államokba, hogy ott jól megmutogassák őt a gonosz kapitalista jenkiknek. Az arcoskodó ruszkik érkezése feltüzeli a már visszavonult Apollo Creedet (Carl Weathers), aki rövid úton elintézi, hogy egy afféle „bemutató mérkőzésen” megküzdhessen az amatőrnek titulált óriással. Apollo cimborája, Rocky ugyan óva inti az összecsapástól a szerinte meggondolatlan ex-bajnokot, ám az ragaszkodik a dologhoz és a meccs létrejön, amelyen aztán kiderül, hogy Drago valóságos terminátor: szó szerint végez Creeddel. Nem is kell több a bajnok Rocky-nak, felkerekedik, hogy egy, a Szovjetunióban rendezett meccsen revánsot vegyen barátja gyilkosán.

A Rocky IV több szempontból is kilóg a szériából, ez pedig elsősorban annak köszönhető, hogy iszonyatosan komolyan veszi magát a film, miközben inkább komédiának illik be. Ennek az egyik alapköve a főmotívum szájbarágós tálalása, melyből megtanulhatjuk, hogy Rocky és az USA a jó, Drago és a Szovjetunió a rossz. Miután erre épül a cselekmény, ezért Stallone szemlátomást szükségesnek érezte ezt belesulykolni a nézőkbe (mert nyilván hülyék vagyunk és nem értjük), ezáltal minden mozzanat erre van kihegyezve. A film kezdettől fogva sejtelmesnek és félelmetesnek állítja be a ruszkikat: láthatjuk, hogy az érzelemmentessége és a kommunikációs diszfunkciója nyomán afféle tenyésztett verőgépként ábrázolt Dragót milyen mesterséges és zord körülmények között edzik, sőt: nem is edzik, sanyargatják feljebbvalói, hogy tökéletes legyen. A nagy komolyság miatt már ez is kacagtató, hát még a kontraszt, amit előbb Apollo, majd még hangsúlyosabban Rocky testesít meg. Apollo esetében Stallone még a humort is beveti az ellentétek nyomatékosítására: Creed James Brown „Living in America” című nótájára előadott belépője kétségtelenül effektíven ellensúlyozza azt, amit aztán az amerikai a szovjettől kap.

A Creed vs. Drago mérkőzés is rávilágít a mozi, illetőleg a franchise legnagyobb hibájára, azaz, hogy a Rocky-filmek csúfot űznek a bokszból. Szép dolog a heroizmus kihangsúlyozása, de az azért gáz, hogy Apollo az elképzelhető legamatőrebb módon készül fel a meccsére: nem edz előtte, nem térképezi fel az ellenfelét és mindeközben még el is bízza magát, mondván úgyis móresre tanítja majd a nála egyébként egy fejjel magasabb Dragót. Mindemellett felelőtlenül elugrál egy csomó energiát a nagy felvezető show alatt, ennél fogva még akkor sem bírná végig szusszal, ha a „Szibériai Expressz” amúgy nem végezné ki már a második menetben. Nonszensz az egész, mindazonáltal a karaktert megformáló Carl Weathers-re nem lehet panasz: övé az egyik legjobb alakítás a filmben. A közös jeleneteikben simán le is játssza Stallone jobbára búbánatos és teszetosza Rocky-ját. A későbbi felkészülését és a szenvedélyes bunyózását leszámítva Rocky ezúttal csupán árnyéka önmagának, annak a valóban azonosulható hősnek, akit Sly az 1976-os alapfilmben még remekül hozott. A többi mellékszereplő teljesen feledhető, kezdve a Rockynét alakító Talia Shire-rel, a félkegyelmű Paulie-t megformáló Burt Youngon át, egészen Brigitte Nielsen botrányosan rossz Drago-feleségéig. Ugyanakkor, ha valaki izgalmas a filmben, akkor az Dolph Lundgren, aki noha alig szólal meg, ám az elrettentő jelenlétével és a tanítani valóan hideg tekintetével a legstílusosabb rivális tud lenni a Rocky-széria történetében.

Jóllehet Stallone a Rocky IV-gyel egy ambivalens és szigorúan nézve szörnyen ostoba filmet írt és vezényelt le, a produkció rendelkezik néhány (jobbára nem szándékosan, de mégis) vicces, illetve erős drámai pillanattal. Először is az érzelmes részek nevetségesen működésképtelenek, azonban Sly autentikusan egyszerű lélek Rocky-ja miatt szórakoztatóak, még úgy is, hogy nyilván nem ez volt velük a cél. Aztán Apollo lemészárlása speciel kimondottan hátborzongató lett: ezt határozottan jól rendezte meg Stallone, akárcsak a film legmaradandóbb és legértékelhetőbb részét: a két titán felkészülését párhuzamosan bemutató parabolikus klippet, amelyben Rocky a szibériai elemekkel dacol, miközben Dragót a futurisztikus szovjet edzőközpontban kínozzák. Ez a rész igazán szimbolikus és kifejező, egyidejűleg bizarr is, azonban tagadhatatlanul hatásos és felemelő lett. Végeredményben a Rocky-filmek legjobb szekvenciája. Stallone személyében amúgy láthatóan egy videoklip-rendező veszett el, mert korántsem a tréningezős az egyetlen zenés rész a filmben. Végezetül az értékelhető pozitívumok sorát bővíti még a Rocky vs. Drago meccs, amely során a Csődör újfent közel agykárosodottra vereti magát, de legalább kivívja az orosz nép tiszteletét és szeretetét, mi több: jóformán még a világbékét is megteremti. 1985-ben tehát ez volt Stallone válasza a hidegháború válságára. Köszönjük.