Film

Star Wars: Az ébredő erő – Ez az a Star Wars-film, amire vártál

Nem fér annyi szuperlatívusz a leadbe, amennyit képesek lennénk leírni Az ébredő Erőről. Aprócska DE* azért van. Spoilermentes kritika.

Tavaly november 28. óta jobban vártam a mai napot, mint a karácsonyt, a szilvesztert és a születésnapomat együttvéve. Pedig semmi egyéb nem történt, csak annyi, hogy J.J. Abrams úgy döntött, alig pár hónappal a Star Wars: Az ébredő Erő forgatásainak befejezte után, de több mint egy évvel a premier előtt megjelenteti az első előzetest. 1 perc 30 másodperc volt, amiben semmi nem történt, csak képeket láttunk gyors egymásutánban: sivatagbolygó, John Boyega, mint pánikoló rohamosztagos, egy furcsa gömb alakú cukidroid menekülés közben, Daisy Ridley a „jégrém”-homoksiklóval, Oscar Isaac egy GYÖNYÖRŰ X-szárnyúban, egy kapucnis alak keresztvasas sugárpallossal és „természetesen” a Millennium Falcon. Ennyi. Néhány kép, amelyből süt a „sztárvárszizmus”, és függetlenül attól, hogy rasszista bekiabálások (nem is kommentálnám) szegélyezték a kedvcsinálót a főszereplő bőrszíne okán, vagy okvetetlenkedések az unortodox fénykard-dizájn miatt, az ultimate geek rendező olyat tett az asztalra, amiből látszott, jó úton jár, elkapott valamit abból az érzésből, ami annyi rajongóban megvan, ha az eredeti trilógia eseményeire gondol.

Aztán jött 2015. április 16-a, amikor megérkezett a második előzetes, ekkor pedig már egészen biztos lettem abban, hogy J.J. Abrams a lelkében lakó szemüveges nerd kisfiúnak rendezett filmet. Volt ott alaposan szétégett Vader-maszk, Ezeréves Sólyom újra akció közben, és egy mondat Han Solótól, amitől megőrült minden fan: „Chewie, hazaértünk”. A hetedik rész egész felvezetése annyira gyönyörűen volt megkomponálva, csúcsra járatott fan-service, titkolózás (a legutolsó pillanatig nem derült ki semmi Andy Serkisről, Max von Sydow-ról, Simon Peggről, Lupita Nyong’o-ról, sőt, még Mark Hamillról sem), stb., hogy egyre biztosabb lettem benne, Az ébredő Erőt ezt nem lehet elrontani. Az elmúlt két hónapban mondjuk megingott a hitem, hiszen a merchandising oltárán extrabrutál dolgok születtek (Star Wars-os libamájas, khm…), és a szpotok, utolsó trailerek, gifek, mittudoménmik kicsit túl lettek tolva. De aztán jött december 17-e reggel, a sajtóvetítés.

Úgy ébredtem, mint egy sugar-rush-tól túlpörgett hülyegyerek szenteste a karácsonyfa előtt (sőt, tulajdonképpen alig aludtam, pedig hajnali kettőig még megnéztem a trilógiát is), a birodalmi indulót dúdolgattam a HÉV-en, és csillogó szemekkel vártam, mikor csendül fel a főcím a felfelé kúszó szöveggel. És végre felfelé kúszott, amiből kiderült, hogy Luke eltűnt, a galaxisban mindenki őt keresi, még az Első Rend is, a birodalmi erők újdonsült letéteményese. Igazából a sztoriról ennél többet tán felesleges is írni, meghagynám mindenkinek azt, hogy percről percre hökkenjen meg. Márpedig meg fog. Még akkor is, ha számít bizonyos dolgokra. Ezt már csak azért is állítom biztosra, mert először féltem attól, hogy miután láttam a hat és fél perces trailer-supercutot, amely az összes eddigi kedvcsinálóból volt összetákolva, a vágó érzése szerinti nagyjából kronologikus sorrendben, már mindent tudok a sztoriról.

Hát nem! Rohadtul nem! J.J. Abrams élen járt abban, hogy elhitesse, túl sok részletet árult el, de erről szó sincs. Nem túl jelentékeny mennyiségű jelenetből válogatott az előzetesek során, az a pár snitt, ami bekerült, tényleg csak egy zanzásított esszencia volt arról, milyen érzés lesz majd a 136 perc. És olyan volt! Maximálisan olyan! Pont annyira volt nosztalgikus, újszerű, vicces és cuki, amennyire kell, az arányok mindenhol annyira rendben voltak, hogy egyből megbocsájtottam mindent, Jar-Jarostul, Star Wars-bébivirlistül, túltolt promóstul.

Lucasfilm

Minden benne volt, ami a Csillagok háborújában magával ragadó: fajok, bolygók, technikai kütyük változatossága, egy rendkívül komplex alkotásban, vicces riposztokkal és pont olyan mennyiségű akcióval, fénykardpárbajjal és robbanással, amennyi még pont egészséges. Egy gyönyörű mese, ami magával ragad felnőttet, gyereket egyaránt. Azt akartam, hogy ez a film kapjon el, rántson be, nyűgözzön le és taposson gyomorszájon. És megkaptam. Próbáltam kritikus szemmel tekinteni Az ébredő Erőre, de annyira beszippantott, hogy kisfiúként szorítottam a szereplőkért, feszülten vártam mindent, AZOKON a dramaturgia pontokon, és kis híján könnyeztem a katartikusnak szánt pillanatoknál. Nem az újságíró ült ott, hanem a fanboy. Aztán lement a stáblista, és még mindig csak ültem. Kérdezgették, hogy milyen volt és csak hebegtem habogtam, mintha egy vuki barátságosan tarkón vágott volna. Ez a film több mint két óra tömény SZÓRAKOZÁS volt, a legjobb fajtából. Még szerencse, hogy vettem jegyet szombatra, meg jövő szerdára is, mert megint látnom kell. Egyelőre megelégszem ezzel, aztán tűkön ülve várom, hogy mi lesz a folytatásban. És ezeket ugyan már nem Abrams rendezi, de nagyon remélem, hogy ott lesz, és rácsap Gareth Edwards meg Colin Trevorrow mancsára, ha valamit rosszul csinálnak. Mert Abrams megérzett valamit. Rátapintott valami olyasmire, amire a rajongók A Jedi visszatér óta várnak.

*Ja, majdnem elfelejtettem, a DE!

DE MEGNÉZEM MÉG VAGY ÖTSZÖR!

Star Wars: Az ébredő Erő (Star Wars: Episode VII – The Force Awakens). Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 136 perc, 2015 – 10/10

Mi folyik itt Rénszarvas-hegyen?

Karin Tidbeck novellái a valóságot és a természetfelettit elválasztó vékony határról mesélnek. Rénszarvas-hegy könyvkritika

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Roboraptor Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.